Egy különleges érettségi találkozó előtt

Öt esztendővel ezelőtt egy egészen kivételesnek számító 70 éves érettségi találkozóra került sor Aradon, amelyen mindössze hárman vettünk részt.

A még élő negyedik osztálytársunk, Molnár Károly az Egyesült Államokból már nem jöhetett el, így aztán két hölgy kollégámmal szerény körülmények között megtartottuk az ünneplést, amelyről egy beszámolóban emlékeztem meg.

Ebben azon félelmemnek adtam kifejezést, hogy valószínűleg eljött a végső búcsú pillanata, többé nem látjuk egymást.

De szerencsére tévedtem, ugyanis, június 11-én, vasárnap mégis sorra kerül a 75 éves megemlékezés a Jelen Házban, és erről a valóban nem mindennapi eseményről szeretnék most írni.

*

Mielőtt azonban hozzákezdenék, hogyan is alakult osztályunk viszontagságos nyolc líceumi éve, előbb következzen egy rövid történeti visszapillantás. Az aradi Magyar Királyi Főgimnázium és Reálgimnázium közös épületét az 1918–19-es tanév májusában átvette a román állam, ezzel megszüntetvén az ottani magyar nyelvű oktatást. Ekkor az Aradi Római Katolikus Egyházközség engedélyt kért a Főgimnáziumnak felekezeti iskolaként való működésére.

Az engedélyt az újonnan létesült Kormányzótanács megadta, így 1919 nyarán létrejött a Aradi Római Katolikus Főgimnázium, amely épület híjján az első években igen áldatlan körülmények között kezdte el oktatási tevékenységét.

Végül aztán az Aradi Római Katolikus Egyházközség felhívást intézett egy új iskolaépület létrehozására. Városunk magyarsága hathatós támogatásával 1923-ra a Kálvin János utcában felépült az új iskola, melynek gondnoka az Aradi Minorita Rend lett. Ebben az új épületben működött tovább a Római Katolikus Főgimnázium, a K.G.

És itt kezdte el 1940 őszén tanulmányait száz kisdiák a párhuzamos I. a és I. b osztályokban, akiknek útját a következőkben sok nehézség, számos történelmi esemény kísérte.

*

A második világháború egy éve tartott, de az első akadályt nem ez jelentette.

Ugyanis az történt, hogy a tanév vége előtt, tavasszal a minisztérium teljesen váratlanul megunta az I. b osztálynak megígért nyilvánossági jogát. Így a diákoknak újra kellett vizsgázniuk, ezúttal a Moise Nicoară líceumban, és az első nehéz rostán többségük ki is esett (a tulajdonképpeni célnak megfelelően).

Ősszel már csak egyetlen összevont, túlzsúfolt osztályban folytatódhatott a tanítás.

De ez csak a kezdet volt.

1941-ben a háború szele Aradot is megérintette: a gimnázium épületét német katonai korházzá alakították, az osztályokat a városban szórták szét.

Bennünket, a második osztályt a minorita rendház fogadott be, és az a lehetetlen állapot egy évig tartott.

Ekkor sikerült az iskolát a Flórián (a mai Csajkovszkij) utcai bennlakásba költöztetni, ahol legalább együtt lehettek a diákok tanáraikkal.

De a következő, a negyedik gimnáziumi év újabb akadályt tartogatott a számunkra: júniusban kötelező „kisérettségire” került sor, ismét a Moise Nicoară líceumban, románul és idegen bizottság előtt. A rosta itt is jól működött, mindössze nyolcunknak sikerült átmennie.

Eltelt tehát az első négy tanév, de a folytatás sem igérkezett könnyűnek...

1944 őszén egy rövid magyar katonai megszállás után városunkat elfoglalták a szovjet csapatok, emiatt a tanév csak 1945 januárjában kezdődött el, de gimnáziumunk felső tagozata nélkül.

Molnár Károly osztálytársammal (ketten voltunk a legjobb tanulók) merész elhatározással a Moise Nicoară líceum ötödik osztályába iratkoztunk be, mivel jól beszéltünk románul, gond nélkül abszolváltak.

Ekkor már elérkezett 1945 nyara, véget ért a nagy világégés, eljött a várva várt béke, amely számunkra végre megnyugvást jelentett, mivel ősszel megkaptuk a sokszor felfüggesztett nyilvánossági jogot, megindulhatott a teljes körű oktatás. A változatosság kedvéért iskolánkat most szovjet katonai korházzá alakították, maradtunk továbbra is a Flórián utcai kis épületben még két újabb tanévben. Azonban történt végre egy kellemes meglepetés: a hatodik osztályt együtt kezdtük a lányokkal. A döntő fordulat 1947 őszén következett be, amikor nyolcadikos diákként, hét évi megpróbáltatás után visszaköltözhettünk a Főgimnázium erősen leromlott épületébe.

A Magyar Népi Szövetség támogatásával a szülők és a diákok áldozatkészségével sikerült a szükséges felújítás, így az őszi tanévkezdéskor ismét otthon lehettünk!

Osztályunkban akkor – főleg a közös munka nyomán – biztató baráti szellem fejlődött ki, aminek eredményeként ötletes kis prózai és zenés műsort állítottunk össze. Ebben mindnyájan szerepeltünk, és  pródukciónkat Aradon, Temesváron, Kisjenőn és Pankotán is bemutattuk. A bevételből fedezhettük tablónk, a bankett és egy retyezáti kirándulás költségeit.

1948 júniusi tanévzáró ünnepségünk éppen egybeesett a gazdasági életben elkezdett államosításokkal. Osztályunk nevében, az iskolaudvaron én tartottam a búcsúbeszédet, melyet többször átírtam, aztán kissé lámpalázasan ugyan, de szabadon elmondtam.

Kifejeztem örömöm, hogy az első gimnázium év után az utolsót ismét itt fejezhettük be, megköszöntem tanáraink sikeres tevékenységét (erre még a közismerten szigorú osztályfőnökünk, dr. Schweitzer József is elérzékenyült).

Végül megígértem a közelgő nagyváradi érettségire való sikeres szereplést, és reményem fejeztem ki, hogy végleg megoldást fog nyerni a K. G. jövője.

Ekkor még nem tudhattam, hogy rövidesen a tanügyi reform a többi felekezeti iskolával együtt megszünteti a miénket is, és mi leszünk a Római Katolikus Főgimnázium utolsó végzősei.

Eddig a történet.

És következett hét és fél évtized, amely során 18-an felsőfokú végzettséget szereztek, többségünk családot alapított, csak kis részünk távozott külföldre.

Mindvégig betartottuk azt a fogadalmunkat, hogy szorosan tartani fogjuk a kapcsolatot, melynek bizonyítéka lett 16 érettségi találkozónk.

Megmaradt tehát osztályunk erős közösségi szelleme, szeretete és tisztelete iskolánkkal szemben, ragaszkodásunk egymás iránt. Az évek során valamennyi tanárunk távozott, majd magunk is egyre kevesebben maradtunk.

Elszállt háromnegyed évszázad a 25 évet megélt gimnáziumunk megszűnése óta, melynek végzősei közül világszerte már csak ketten élünk.

Távoztak tanáraink is, most pedig itt maradtunk Deme Gittával, társaink közül a két „legfiatalabbikokkal”, hogy még utóljára megemlékezzünk és elbúcsúzzunk mindenkitől.

Megnyugodva tesszük mindezt, látván az idei 100 éves, szépen felújított iskolaépületet, benne a magyarul oktató karral, az új generációval.

Befejezésül, nagyon remélem és hiszem, hogy bennük sem fog lankadni az a kitartás, összefogás, amely minket jellemzett, és örökre ápolni fogják ennek az előd kis gimnáziumnak az emlékét.

Piros Dénes