Értékhely

Egyszerű látogatóként és bámészkodóként a házi múzeum receptje rém egyszerűnek tűnik, hisz nem kell hozzá más, csak rettentő nagy türelem, kitartás, sok munka, a tárgyak szeretete és nem utolsó sorban a család mosolygós megértése. 

A látottak alapján mindez szerencsésen ötvöződhetett Nagy Jánosnál, aki tudtommal jelenleg az egyetlen aradi házi múzeum tulajdonosa, de ha valaki tud még ilyenről, akkor kérem, jelezze. Valamikor a ’70-es években még volt egy ilyen a Vörös Ökörnél, oda kisdiákként az osztályfőnökünk vitt el, ám hogy később mi lett a gyűjteménnyel, már nem tudom.

Nagy Jánosnak és múzeumának óriási szerencséje, hogy a gáji házukhoz számtalan apró kicsi helyiség is épült ilyen-olyan kamrának, lomtárnak, amit aztán a gyűjtő ügyesen felhasznált és összekötött, így most közel tucatnyi kisebb-nagyobb, égitestek nevét viselő szoba, folyosó alkotta labirintuson kell végighaladni, ha látni akarjuk a több ezer darabos gyűjteményt. De még a pincéből is lecsípett egy darabot, ez lévén a katakomba, szóval maga a múzeum körbekurkászása is izgalmas feladat. A katakombából vészkijárat is van, mutat oldalra, a vasajtóra, mert sosem lehet tudni, és sejtelmesen kacsint.

Gyűjtés szempontjából Nagy János igazi mindenevő, szó szerint nem válogat, ha számára kedves, értékes vagy emlékezetes tárgyra bukkan. Bevallása szerint 1996 óta gyűjt „nagykanállal”, érlelődött benne a házi múzeum gondolata, s lelt támogatásra ismerősök, barátok, szomszédok, egykori munkatársak körében, akiktől rengeteg tárgyat kapott. De annak idején rendszeresen kijárt a régi szeméttelepre, s mai napig bóklászik az ócskapiacon, lehetőségei szerint vásárol is. Azt most senki ne várja, hogy felsoroljam, mi minden látható Nagy János múzeumában, hisz a sörös dobozoktól a gyufás címkéken, pénzérméken, fegyvereken, orvosi műszereken, katonai felszerelésen, vekkerórákon, könyveken, patefonon, szerszámokon, régi háztartási eszközökön át a nagy kedvenc hangszerekig a skála kimeríthetetlen, ő pedig szinte minden tárgyról képes érdekfeszítően mesélni, az élettelent összekapcsolja az élő történelemmel, politikával, a hétköznapokkal. Csak azt bánja, hogy korábban egy profi gyűjtőnek sok értéket odaadott, az pedig becsapta, de mára megtanulta, hogy a kezébe került szép és értékes tárgyak vándoréletének utolsó stációja az ő otthona.

Az egykori esztergapadgyárból betegnyugdíjba vonuló, kibédi születésű Nagy János életútja is kacskaringós, mint a múzeum polcainak, szekrényeinek sora, hisz megjárta Parosényt, a katonaságot, majd egy alkalmi munka során került Aradra, s innen nem akart visszamenni, gyökeret eresztett.

Az emlékeit azonban nem csak múzeumi tárgyakkal, hanem írással is erősíti. Gyerekkora óta, versbe szedve írja életének történetét, fordulatait, a látogatónak szívesen megmutatja a vastag füzeteket, s beleolvas, de arra is büszke, hogy élete során megtanult kicsit hegedülni, harmonikázni, s családi ünnepek alkalmával, vagy társaságban örömmel zenél a hallgatóságnak. Nekem a Titanic elsüllyedése előtt a hajó zenekara által húzott halotti nótával kedveskedett, majd ébresztőt fújt egy katonai kürttel.

S hogy milyen tárgyakat szeretne még a múzeumában? Erre kitérő választ adott, de megjegyezte, legszívesebben egy régi magyar álomfejtő könyvnek és egy, hangszerekről szóló kötetnek örülne leginkább.

Gyakran fontolgatja, hogy szívesen megosztaná gyűjteményének látványát a nagyközönséggel, de a házuk nincs berendezkedve a rendszeres nyitva tartásra, s biztonsági okokból nem is szeretné, hogy bárki idegen betévedjen hozzá. De ha valaki valakit beajánl, azt szívesen körbevezeti, mutatja a vendégkönyvet, amelyet senki látogató természetesen nem úszhat meg.

Nem is kell, hisz ez bizonyítja munkája, szenvedélye megbecsülését.