Főnöknő: 85

Ki ne járt volna már úgy, hogy nem akarta elhinni: kedves idősebb barátja, munkatársa, ismerőse betöltött egy nagyon tisztes életkort. „Már? Hisz csak most volt, hogy...”, szoktuk hajtogatni, mintha megfeledkeznénk róla, hogy egy adott életkor után milyen gyorsan, megfoghatatlanul repül az idő.Péterfi Rozália 85 éves.85? Hiszen csak most volt (uramisten, már negyvenhárom éve?!), hogy egy fiatal tanár, néhány, más újságban megjelent cikkel bekopogtatott Péterfi Rozáliához, az aradi Vörös Lobogó napilap főszerkesztőjéhez, azzal, hogy újságíró szeretne lenni. Hallotta, a frissen megyei lappá előlépett újság fiatal munkatársakat keres... Akkor nyilván nem tudta, hogy az egyetemi végzettségű, lehetőleg ifjú munkatársak toborzása a Főnöknő határozott humánerőforrás-politikája. (Akkoriban egyébként ez a kacifántos kifejezés még meg sem született.) Hogy miért volt egyszerűen Főnöknő a főszerkesztő asszony (sokáig Románia egyetlen női vezetője megyei lapnál)? Jellemessége, határozottsága, karakánsága miatt övezte tisztelet, ám a bizalmas megnevezés a merev és hivatalos „főszerkesztő elvtárs(nő)” helyett köszönő viszonyban sem volt az akkoriban (mint alighanem manapság is) szokásos, az uborkafa legalsó ágára felkapaszkodottnak is kijáró „şefu”-val. De ami munkatársait talán a leginkább megragadta: noha igényes volt, „lefelé”, beosztottjai irányában sohasem játszotta meg az ún. „jó” főnököt, aki akkoriban (napjainkban, ugye, változott a világ...) lefelé rúgott, harapott, adta a nagyot, felfelé törleszkedett, alázkodott, talpat nyalt. A Főnöknőtől nem várhattak, egy idő után talán nem is vártak ilyesmit, mert nem szoktatta rá a megyei pártapparátus nem egyszer arrogáns és rosszindulatú, szűklátókörű (legalábbis annak látszó), a bolhából könnyen elefántot csináló elvtárs-urait, akiknek könnyű volt egy újságírót kirúgni, s időnként, a kor szokása szerint, bizonyára kötelező is a példastatuálás. A Főnöknő körömszakadtáig védte munkatársait, tartását, gerincességét 24 esztendős (!) főszerkesztői pályafutása alatt végig megőrizte. Pedig nehéz idők jártak, amikor, a költő szavaival élve, „sokan rohadtak el harminc év előtt”, amikor meg kellett gondolni minden leírt szót, hogy ne lehessen könnyen belekötni, de az olvasóhoz – mert hát mindig az olvasó lebegett a lap vezetője és újságírói szeme előtt – eljusson a sokszor burkolt, sorok között megbúvó üzenet. Nehéz volt, de megérte, mert az Arad megyei magyar sajtó megmaradása a Főnöknőnek is köszönhető. Az ő rendületlen, makacs kiállásának a nyomtatott magyar szó mellett. Ezt az örökséget hagyta ránk.Isten éltessen Péterfi Rozália, kedves Főnöknő!