Gyémánttalálkozó

Végzésük hatvanadik találkozójára jöttek össze szombaton a Jelen Ház nyárikertjében az aradi Magyar Pedagógiai Leányiskola, azaz tanítóképző 1954-ben végzett növendékei.

Az udvarias férfiak szerint a hölgyeknek nincs koruk, a történelmi hűség kedvéért azonban hadd jegyezzük meg: egy tanító(nő) akkoriban átlagosan 18 évesen végzett (az MPL-osztályba történetesen csupa lány járt akkoriban), úgyhogy ehhez hozzáadva a hatvanat, következtethetni lehet a résztvevők korára.

Egy kis magyarázat a cím tekintetében.

Sokan tudják, hogy a 25 éves házassági évforduló az ezüst-, az ötvenedik az aranylakodalom. (Kevésbé köztudott, hogy a 3., 5., 7., 10., 12., 15., 20., 30., 35., 40., 60., 65., 70., 75. házassági évfordulónak is van külön megnevezése a magyarban.) Ha pedig ezekre van sajátos megnevezés, miért ne alkalmazhatnánk azokat, például, az érettségi találkozókra is?

Így lett a címben a 60 éves találkozó „gyémánt”. Ha a 65.-re is sor kerül, az a vastalálkozó nevet viseli majd. (Hogy miért „értékesebb” a gyémántnál a vas, ne tessék kérdezni: nem tudom.)

A kis elkalandozás után térjünk a lényegre.

Számomra elég furcsa módon az MPL-ben 1954-ben végzett ifjú, a világot a maga módján nyilván megváltani kész 26 tanítónő az 50. (!) évfordulóig „hivatalosan” nem találkozott. Kit erre, kit arra vetett a sors, s a kinevezés bizonyos értelemben meghatározó a további életutat illetően. Nem jött össze a dolog. Tíz évvel ezelőtt, ha nem is vallották be, sokan alig ismertek a másikra, ha közben történetesen nem találkoztak – az idő vasfoga, fél évszázad után, nyomot hagy az emberen. És tíz esztendővel ezelőtt még többen voltak (igaz, néhányan férjükkel együtt jöttek el) a mostani, szombati kilenchez képest. Ám ebben a korban már jól tudja az ember, jórészt meg is békül a gondolattal, hogy ez az élet természetes rendje. Akik azonban eljöhettek, jól érezték magukat. Matekovits Mária ny. tanár, az ünneplők alma materének, a Zárda utódjának volt aligazgatója elkísérte őket egykori iskolájukba, amelynek aligazgatónője nagy tisztelettel fogadta az idősebb kolléganőket, akik, hiába tagadnák, egy-egy könnyet töröltek ki diszkréten szemükből, amikor az udvaron álló öreg gesztenyefa láttán a hatvan év előtti idők jutottak eszükbe. Az emlékidézést, egykori diákcsínyeik felelevenítését (mintha nem, láttak, tapasztaltak volna meg hosszú pályafutásuk alatt ezer hasonlót) később, úgy délután hatig, a Jelen Ház teraszán elköltött ebéd, egy-két üdítő társaságában folytatták egykori tanáruk, Dánielisz Endre, a kilencvenen túl is aktív nagyszalontai író, muzeológus társaságában a ma Temesváron, Végváron, Nagyszalontán, Simonyifalván, Tornyán, Aradon élő nyugalmazott tanítónők. Derűsen, bölcsen, humorral, pedagógusokhoz illően folyt a csevegés, miközben, természetesen, gyermekeik, de főleg unokáik, sőt dédunokáik fényképei is körbejártak.

A krónikás pedig akaratlanul is arra gondol: tíz, húsz, harminc év után mindez – az egykori aradi magyar tanítóképző, növendékeinek találkozóival együtt – már történelem lesz. Ha akad ugyan, aki feljegyezze.