Hitre alapuló önbecsülés és munkaalapú társadalom

Beszélgetés RÁTONI CSABA dévai lelkipásztorral 

Koldulás elleni fellépésre kérte fel a dévai önkormányzat szociális osztálya a lakosságot, civilszervezeteket és kiemelten az egyházakat. A dévai református egyházközség csatlakozott a kezdeményezéshez. Rátoni Csaba lelkipásztort arról kérdeztük, hogyan látja lelkészként és egyházi intézmény képviselőjeként a koldulást. Mit kell tennie, mit tehet az egyház a kéregetés visszaszorítása érdekében? És mit tehetünk mi, egyénenként?

– Kezdjük úgy, hogy én jobboldali módon közelíteném meg a dolgokat. Én mindenfajta szociális segélyt eltörölnék és a munkaalapú társadalom megszilárdulását támogatnám. Én munkát akarok adni az embereknek. Sokszor áll a koldus, végignézek rajta, látom, hogy egészséges, épkézláb ember. Rögtön munkát akarok neki felkínálni. Mondom, gyere, adok 150 lejt, reggel kilenctől, déli háromig dolgozol, és ezt a pénzt kapod meg. És akkor jön a dadogó válasz, hát tudja... ştiţi... hát mondom jó, köszönjük szépen. Ezekre a visszataszító helyzetekre mondom, hogy nem kell adni. Én ezt képviselem. A másik pedig, hogy amikor adunk, akkor adott az Isten annyi józan észt, hogy felülvizsgáljuk, kinek és mire adunk. Ha például beérkezik hozzánk egy kérés, hogy mire kell pénz, mire van szükség, akkor én azt nagyon tüzetesen átvizsgálom, mielőtt adott esetben kihirdetem a szószékről a gyűjtést. Mert ha nem, akkor a kincset odadobjuk a disznóknak, és a naplopást önmagában véve mi akkreditáljuk. A Szentírásban is van olyan igehely, ahol azt mondja Pál apostol, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Tehát aki épkézláb, egészséges, annak munkát kell adni, aki meg segítségre szorul, annak segítséget kell adni. Viszont nincs mindenki rászorulva a segítségre. És az hogy dolgozni, az egy teremtés adta feladat. Mert Isten megteremtette Ádámot és Évát, és nem azt mondta, hogy szociális segélyből éltek, hanem, hogy viseljetek gondot erre a teremtett világra, tehát, hogy dolgozni kell benne. Ha azt nézzük történelmileg, hogy a   reformációt követően miért fejlődött nagyot Dánia, Svájc, Hollandia, pontosan azért mert a reformációnak egy olyan új gondolata jött be, hogy fontossá vált a munka, és az emberek megértették az igének azt az üzenetét, melynek nyomán a munkamorál sokkal inkább megnövekedett. Ezt kis tanulmányokban el lehet olvasni, hogy miért tudták a hollandok lecsapolni a tengert. Vagy Svájcban, ahol magasan a tengerszint felett élnek, és gyakorlatilag semmit nem tudnak megtermelni, mégis hirtelen a reformációt követően egy óriási fejlődés tapasztalható. És végig lehet nézni azt, hogy a lezüllött genfi élet hogyan fejlődött fel Kálvinnak köszönhetően. A genfiek elűzik a reformátort, mert nem kell nekik ez a rend, de aztán három éven belül rádöbbennek, hogy az ige szerinti rend nélkül, csak helyben topognak vagy mélyebbre süllyednek. És lásd akár a jelenlegi romániai helyzetet. Mindenki azt állítja, hogy józan esze van ahhoz, hogy tudja, hogy mit kéne csinálni. És közben senki nem tudja, hogy mit csináljanak.

– És akkor mit kell tenni? Egyházként mit kellene tenni azért, hogy itt az országban, a városunkban helyreálljon a rend, megnőjön a munkamorál, eltűnjön a koldulás?

– Az első, amit ez ellen tehetünk, hogy igét hirdetünk erről a dologról. Egyházi elöljárókkal összegyűlni, s eldönteni, hogy igen erről igét hirdetünk. Mert ha látsz tíz koldust, és mind a tíznek adsz, akkor ezzel a gyülekezeti tagjaink tovább táplálják bennük a semmittevésre való hajlamot. Nyilván egyházilag bizonyos mértékig meg lehet tenni, hogy munkát ajánlunk, de ezt csak karöltve lehet a polgármesteri hivatallal és egyéb szociális irányultságú intézményekkel. De nekünk egyházként elsősorban igét kell hirdetni. Én személy szerint nagyon sok munkát tudnék adni, és meg is fizetnénk. De nem akarnak dolgozni. Ma mindenki azt hangsúlyozza, hogy nincs munkás. De azért nincs munkás, mert ott van a szociális segély, amiről én azt mondom, hogy el kell törölni. Nem lehet azt, hogy egy társadalmat a szociális segélyből tartsd fenn. Ez nem biztos, hogy Isten szerinti. Én az összes szociális segélyt felülvizsgálnám. Ezért nincs munkás. Ezért van az, hogy például el kell vinni a szemetet a temetőből, és nem kapsz munkást. Ezzel nem mondok semmi újat. Nem kapsz embert, aki fellapátolja a szemetet a kocsiba. Autót azt kapsz, de nem kapsz embert. Mert nem hajlandó senki lapátolni. Az a pár ember meg, aki elvállalná, az olyan összeget mond, hogy megáll az eszed. Azért mert fel tudja vinni az árat, mert nincs kínálat a munkaerőpiacon. De tele vannak a bárok emberekkel, akik isznak, mert van szociális segélyük. És ez neki pont elég, hogy megvegye a kenyeret, az italt, és úgy gondolja, hogy ez így rendben van.

– Alapjában ezekkel az emberekkel az a baj, hogy nem képesek menedzselni a saját életüket. Ennek számtalan lelki, társadalmi oka van. Nem volt megfelelő példaképük, nem jártak iskolába, nem tanulták meg a társadalmi együttélés alapvető szabályait, a munka értékét. Valószínű szükség volna valamilyen személyre szabott nevelésre. Erre lát-e valamilyen megoldást?

– Az ige szerinti nevelést. Illetve az, hogy ezekkel az emberekkel konkrétan felvenni a kapcsolatot, segíteni őket abban, hogy tudják az életüket menedzselni. De én azt tudom, hogy elsősorban egy ige szerinti meglátást kell megmutatni, és azt, hogy ez nem egy valóságtól elrugaszkodott dolog.  A szociális segély, a koldulás, az ember önmaga leértékelését jelenti, holott mi értékesnek vagyunk megteremtve az Istentől, sőt mi több minket a legértékesebbel, Krisztus vérével váltott meg. Tehát akkor, amikor ezt valaki fel tudja fogni, és igazán megérti, akkor az életében tovább tud lépni. Nyilván ezen a téren egyházakként nagyon össze kell fogni. Hisz az emberek értékeit szétdobáló munkálkodik. És nekünk, egyházakként nem egymással kell farkasszemet nézni, hanem együtt egy célért kell dolgoznunk, azért a Krisztusért, aki a feje az egyháznak. Itt említeném azt meg, hogy akár ortodox, akár katolikus, akár református téren vannak olyan kezdeményezések, intézmények, melyek segítenek a társadalom szélére sodródott embereken. Akiket az alkohol, a drog, az egyéb függőség, szenvedély elértéktelenít. Vannak mentőmissziók minden területen. Tehát az egyházak tettek és tesznek ezekért a dolgokért. Nem azt mondom, hogy tökéletes a struktúránk, mindig van helye a jobbnak is, de viszont azt is meg kell látni, hogy ezzel kapcsolatosan tényleg fel kell lépni, mert az, hogy valaki kiáll koldulni, az az ingyenélésnek, az ember saját elértéktelenítésének a mozzanata. Hogy megállít valaki a temető előtt, hogy daţi-mi vă rog patru lei. De lődörög. A kérdés az, hogy én most mit teszek. Átgondoltan és megfontoltan adakozom-e, annak nyújtok-e segítséget, aki valóban rászorult?!

– Egy utcai koldus esetében honnan tudhatom, hogy valóban rászorult-e?

– Isten lelke mindannyiunkban előkészíti ezt. Az ember valahol érzi. És az sem szégyen, ha dolgokat felülvizsgálunk, például azt, hogy valaki tényleg rászorult-e. Mert hogyha valaki rászoruló, akkor azon segíteni kell. Mivel mi olyan sokat kaptunk Istentől az ő kegyelme és szeretete által, és minden, ami nekünk van, minden, ami ott van a pénztárcánkban, az otthonunkban az ő ajándéka. Isten sokszor az én házamba teszi le még valaki másnak a kenyerét is. Én hiszem azt, hogy akkor, ha mi Krisztusban vagyunk, akkor nekünk csomó minden nem kérdés. Viszont azt is meglátjuk, hogyha valaki csak kihasználja a segítőszándékunkat. Úgyhogy elsősorban az a kérdés, hogy keresztyénekben valóban ott van-e a krisztusi lelkület? Mert ha ott van, akkor sok minden már nem kérdés. Ha pedig nincs ott, akkor sok minden kérdés lehet, és ez a koldus-kérdés is lehet egy vagdalkozás, hogy adok tíznek, tizenötnek és ezzel sok ember úgy gondolja, hogy egy jó pontot szerzett Istennél, és valahogy letudta az adakozást, ami amúgy ott van bennünk, hogy ezt nekünk tennünk kell. Ezt az Isten lelke mindannyiunkban megvilágítja. Nincs egy sablonszerű rendszer, hogy ennek igen, ennek nem, ennek igen, ennek nem. Az is egy nagyon fontos dolog, hogy azon segíteni elsősorban, aki ott van a  mi kapunkban, aki ott él hozzánk legközelebb, akivel naponta találkozunk, és sokszor észre sem vesszük, hogy szükséget szenved. Ez a mi elsődleges feladatunk, közösségként segíteni. Nyílván ez nem azt jelenti, hogy kizárjuk azt, aki nem tartozik a közösségünkhöz, mert ez megint korlátozása Isten szeretetének. De az ő lelke vezérel bennünket, és sok mindent megmutat. Az a nagy kérdés, hogy keresztyénekként valóban Krisztus-e a mi vezérünk?