Isten veled, kolléga!

Hatvan éve ismerjük egymást. Sokáig osztálytársak voltunk, összekötött bennünket a könyv, a szépirodalom szeretete. Kortársaink között kilógtunk a sorból, amikor mások fociztak, kézilabdáztak, csajoztak, mi inkább olvastunk, jó könyveket cseréltünk. A rendszerváltozás után mindketten tollforgatásra adtuk a fejünket. Te voltál a termékenyebb, közel húsz kötet látott napvilágot rövid írásaiddal, portréiddal. A Lelkészarcok sorozat egyik példányával megajándékoztad az egész osztályt, talán a húszéves érettségi találkozónkon. A Franyó Zoltán irodalmi kör, a Kisenciklopédia Szabadegyetem, a Bartók Béla Kórus, a Máltai Szeretetszolgálat, a Caritas Segélyszervezet mindenese voltál, majd a Caritas és Egyház című háromnyelvű egyházi lapot szerkesztetted évtizedeken keresztül. Mindenütt ott voltál, mindenben részt vettél, írtál, közöltél, közösségi tevékenységeket szerveztél, a lelkes kisember szerénységével, odaadásával, és ezt mindenki természetesnek vette, a babérokat többnyire mások aratták le. Sokáig együttműködtünk, leközöltük egymás írásait, majd valahogy eltávolodtunk egymástól. Az utolsó években magányos, megkeseredett embernek tűntél, akiről Ady Endre halhatatlan sorai jutottak az eszembe: „Ezért minden önkínzás, ének: / szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié / Lennék valakié.” Utolsó találkozásunk kísérteties volt, egy orvosi rendelőben, maszkban. Alig ismertelek meg, Te pedig keresztülnéztél rajtam, talán már nem is voltál ezen a világon. Amikor hatvanéves ismeretség után köszönés nélkül elmentél, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen dolog történt. Aztán jött a megdöbbentő hír: Boér Jenő közíró, újságíró 67 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. Isten nyugtasson békében, Jenci!