Kis magyar szívek gondozói

A Nyugati Jelen 2022. 04. 07-i számának 4. oldalán Gazdasági erővé alakítani a magyar humán erőforrásokat címmel az aradi magyar közélet fáradhatatlan krónikása, Balta János ismerteti dr. Grezsa István miniszteri biztos, a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinátora értékelőjét abból az alkalomból, hogy a magyar kormány megbízottja nemrég Zimándújfalun a felújított és kibővített óvoda átadási ünnepségén a sajtó képviselőivel is elbeszélgetett.

Nem méltányolható eléggé ez a hatalmas ívű, messze tekintő akcióterv, mely fontos eleme a Kárpát-medencei összmagyar nemzetstratégiának. A jelenre és még inkább a jövőre koncentráló szövegben említést kap a múlt is, nevezetesen az ismertető cikk végén, Arad megyei kisdedóvók emlékezete alcímmel a következőket olvashatjuk:

„A Nyugati Jelen kérdésére, miszerint az általa említett Brunswick Teréz kisdedóvó tevékenységének tud-e Arad megyei követőiről, dr. Grezsa István Bohusné Szögyény Antóniának a XIX. század második felében Világoson működtetett intézményét említette. Ugyanakkor beszélt Brunswick Teréz unokahúgának, Brunswick Júliának, ifj. Forray András gróf feleségének ugyanabban az időszakban Soborsinban működött kisdedóvójáról is.”

E nekünk, aradiaknak, de talán a máshol élő magyaroknak is oly szép és fontos adatokat óvodáink hőskoráról szeretném kiegészíteni egy idekívánkozó, szívhez szóló idézettel Barabás Béla könyvéből*. Arad vármegyei egykori főispánja** közel száz évvel ezelőtt így emlékezik vissza Arad egyik első óvodájára***. 

Az óvodában

Azért emlékezem meg erről a csemete-évekről, mert én mint 4–5 éves fiucska szintén éreztem az akkori szomorú idők hatását. De nem magamról irok, hanem arról a korszellemről. Az osztrák elnyomatás korszaka borult akkor a mi hazánkra, de a császári rendszerrel dacolt a magyarság. Nagy József 1848–49-iki honvéd, a forradalom után öt év mulva lakásán óvodát nyitott ott a Szarka-utcában, később Révay-utca. A ház ma is ugy néz ki, mint 70 évvel ezelőtt. A lakásban egy nagyobb utcai szoba volt az óvoda s tavasz és nyárban egy kis kerti helyiség behomokolva, felszerelve hintákkal, padokkal, falovakkal s egyéb játékszerekkel. A Fröbel-kerteket akkor még senki nem ismerte, de azért „Nagy bácsi” s felesége „Nagy néni” teljes hozzáértéssel gondozták, szórakoztatták s nevelték az apró gyermekeket, kizárólag magyar nyelven és magyar szellemben.

Az osztrák hatósági közegek s a cseh beamterek gyakran benéztek az óvodába ellenőrizni s ilyenkor mi gyerekek, elénekeltük magyar szöveggel a „Gotterhalte” néphymnust. Ez elég volt.

Mikor Nagy bácsi elővette a hegedűjét, mi gyermekek kipirult arccal énekeltük az egyszerű dalokat. Fősuly a versekre volt helyezve, a melyeknek szövegében a magyar érzés és hazafias gondolatok domináltak. Volt egy vers, a mit maga Nagy bácsi fabrikált s kigunyolta a gyülölt osztrákot. „A fecske” volt a cime a hosszu versnek, amelyben ezt a tavaszi vendéget ellenszenvesen mutatta be, így például:

           „Én nem szeretem a fecskét,

           Mert üldözi a méhecskét

           S ha az ember tovább kutat

           Frakkos farka olyast mutat,

           Mintha az lenne jelleme,

           Hogy nincs honfi szelleme.”

Ezt a verset a dedós gyerekek szerte a városban szavalták, mindenki értette a célzatos tartalmat, de nem lehetett belekötni.

Nagy bácsi, az áldott jó Nagy bácsi egy másik szép és hazafias versre is megtanitott minket, amelynek cime ez volt: „Kis magyar dala”. Ebből azért kell idéznem, mert bevilágit az akkori korszellembe, mely nem ismert faj, vallás és nemzeti különbséget, de az emberszeretetet plántálta a kis magyar szivekbe.

           „Magyar vér feszíti

           Minden ereimet,

           Magyarul imádom

           Az én Istenemet.

           De magyarságomat

           Én nem abba tartom,

           Hogy azt, ki nem magyar,

           Lenézem s utálom.

           Mert aki mást lenéz,

           Bármi nemzet legyen,

           Az, magyarán mondva,

           Durva s neveletlen.”

Ime, a magyar kultúra már akkor is igy gondolkodott. De hol vagyunk ma ettől az emberszeretettől, 70 év múlva?

Ez a becsületes magyar szellem Nagy Józsefnek köszönhető, aki a szabadságharc ideje alatt hadnagy volt az aradi honvédzászlóaljban s ő is résztvett 1849 február 8-án az aradi utcai harcban, amikor Boczkó Dániel kormánybiztos egy bottal kezében s Asztalos Sándor őrnagy vezetésével kiverték az ellenséget. Az elesett magyar névtelen hősök ott nyugosznak kint a régi temető közös sirjában egy a „Bujdosó Arad” szobor alatt, mely Aradi szobrász alkotása s amelyre Fábián Gábor készítette az emléksorokat:

           „Nincs nevetek, de dicső tettekben éltek örökké,

           A honvéd névnek nyertetek ujra babért!”

Az aradi honvédek zászlója a szabadságharc leveretése után veszedelembe volt. A zsandárok keresték-kutatták Nagy József lakásán, de a felesége maga körül csavarva hordozta hetekig, s igy mentette meg. Ez a zászló, kopottan, foszlányosan volt sokáig az aradi honvédegylet zászlója. Vajjon hová lett, merre pihen a magyar dicsőség egykori győzelmi jelvénye?

Mi, gyermekek szerettük ezt a derék Nagy bácsit és szerettünk az óvodába járni. Én igen sok, szép verset könnyen betanultam. Az apám büszke volt reám, s ha alkalom volt valami összejövetelen, felállitottak az asztalra vagy egy székre s bátran, önérzetesen szavaltam „Magyar fiu vagyok, magyarnak születtem”.

A járandó havidij 2 pengőforint volt, amelyet minden elsején én vittem el a Nagy bácsinak. Még most is megvan négy darab nyugta 1859. és 1860. évből. Csak két társamra emlékszem, akikkel együtt jártam az óvodát. Az egyik Fidy Lajos volt, a másik Hamvay Sándor, aki Budapesten a székesfővárosnál előljáró s később a szabályrendelet alkotó jogi osztály vezetője volt. Én távolabb laktam az óvodától s igy mindig bementem utána s kéz a kézbe együtt haladtunk uzsonnás kosárkáinkkal. Mind a két kis barátom már elpihent, én még mindig, majdnem 70 év után dolgozom, fáradok. De nem tart már sokáig.

–––

* Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. Corvin Könyvnyomdai Műintézet, Arad, 1929, pp 16–18.

** Barabás Béla (Arad, 1855. dec. 12. – Arad, 1934. máj. 28.) ügyvéd, politikus, közíró. 1886-ban ügyvédi irodát nyit Aradon, és 1918-ig a város törvényhatósági bizottságának tagja. 1901-től alelnöke a Függetlenségi és 48-as Pártnak. 1892-től a gyomai kerület országgyűlési képviselője, 1901-ben Nagyváradon kibuktatta Tisza Kálmánt, 1904-től Aradot képviseli, majd – miután 1910-ben itt Tisza Istvánnal szemben alulmaradt – 1911-ben Szilágysomlyó képviselője. 1917-ben Arad vármegye főispánja. Az 1919. májusában (5–30.) az Aradon – a szegedi előzményeként – megalakult nemzeti kormány vallás- és közoktatási minisztere. A romániai magyar kisebbségi politika egyik irányítója, 1920-tól az aradi Magyar Párt elnöke, 1922-től az erdélyi Országos Magyar Párt egyik alelnöke. 1926-tól szenátor a bukaresti parlamentben. Számos cikket ír főleg vidéki lapokba, 1893-ban szerkeszti az Arad és vidéke című napilapot, 1927–27-ben az Aradi Magyar Újság főszerkesztője. 1989 után nevét utca viseli szülővárosában.

*** A szöveget változtatás nélkül, a maitól eltérő helyesírásával közöljük.

Fotó: Barabás Béla

(Forrás: Wikipédia)