„Legyen kő vagy tégla, egyre nagyobb emlékezetünkben a tisztelet”

Matekovits Mihály – sokak által Misi bácsi néven ismert – nyugalmazott matematikatanár, tiszteletbeli RMPSZ-elnök mindent tud a Csiky Gergely Főgimnázium múltjáról, jelenéről. Elmondása szerint szívügye az iskola, hiszen nagyon sok ponton érintett azáltal is, hogy sokat tanulmányozta a Csiky történetét, előéletét, több kötetben megjelent az általa szerkesztett Az aradi magyar nyelvű oktatás című kiadvány. Ugyanakkor az iskola diákja volt, egyetemistaként a gyakorlati oktatásra is visszatért, aztán kisebbségi tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő-helyettesként nagyon sokat tudott és tud az aradi magyar oktatásról, ezen belül pedig magáról az iskoláról. Megkértük, hogy tekintsünk vissza kicsit a múltba a centenárium alkalmából. 

– A Csiky Gergely Főgimnázium épületét az aradi magyarság, a szülők építettek összefogással, adakozásból. A földterületet a temesvári püspökség vette meg, erre építették az iskolát, amit 1923. szeptember 23-án szentelt fel az akkori püspök, Pacha Ágoston. 

A két világháború között a tanintézménynek nem igazán volt nyilvánossági joga, a diákok különböző iskolákban, idegen tanárok előtt román nyelven vizsgáztak. 1948-ban, amikor elvették az egyházi iskolákat, megalakult a Magyar Vegyes Líceum – itt a vegyes szó azt jelentette, hogy fiúk és lányok, hiszen egészen addig külön épületben voltak. 1990. szeptember 15-től megalakult az önálló aradi magyar nyelvű középiskola, de az épületet meg kellett osztania a román Henri Coandă iskolával, tehát majd egy évtizedig két iskola működött 51 osztállyal, 24 teremben. Áldatlan állapotok voltak: egy igazgatói iroda volt 2–2 igazgatóval, egy titkárság 2–2 titkárral, egy telefon stb. Akkoriban sakkozni kellett, hogy ki melyik teremben, mikor és milyen órát tartson, a tanítás reggeltől estig zajlott. A román–magyar diákok között gyakori volt az összetűzés, a verekedés, amit legtöbbször az iskolán kívül rendeztek el egymás között. 

2001-ben az RMDSZ és a tanfelügyelőség összefogásával sikerült elérni, hogy az épületből elmenjen a román iskola. Ekkor hoztuk át a volt 1-es iskolából a magyar I–VIII. osztályt a Csikybe, innentől indult a Csiky Gergely Iskolaközpont. Nem lehetett elméleti líceum, hiszen akkor nem indulhattak volna szakosztályok. Aradon már akkor szórványosodtunk, nem indíthattunk egy líceumban három matematika osztályt. Kellett faipari, közgazdasági, turisztikai osztály, ezért lett iskolacsoport a neve, ezt engedte meg a törvény.

Később – főleg a kisebb településeken – tiltakoztak ez ellen a megnevezés ellen, amit aztán eltöröltek azzal, hogy lehet iskolaközpont, de különböző profilú osztályokkal. Ennek azonban az aradi magyarok, a magyar szülők nem nagyon örültek, hiszen iskolaközpontoknak nevezték akkor románul a csökkentett szellemi képességű gyermekek iskoláit, akkor inkább a fogyatékkal élők iskolájára használták. Végül sok-sok iratcsomó összeállítása és leadása után megkapta az iskola a főgimnázium címet. Ekkor Király András államtitkár volt, segített nekünk az iratok összeállításában. Ez a megnevezés már egy jobb jogi státust adott az iskolának.

– Ugorjunk vissza az időbe a névadásig.

– 1991-92-ben kértek ajánlatot névadásra, én akkor a tanfelügyelőségen dolgoztam, fél órám volt, hogy letegyek három ajánlatot a prefektúrának. Nem volt sok ember, akivel ezt átbeszéljem: Bognár Levente alprefektus, Péter András iskolaigazgató és jómagam ültünk gyorsan össze és megegyeztünk a három névben: Márki Sándor, Csiky Gergely, Munkácsy Mihály. A prefektúra már csak egy nevet, a Csiky Gergelyét küldte tovább a minisztériumnak, így hát egyértelmű volt, mi lesz a neve az iskolának.

– Misi bácsi 1968-ban kezdett tanítani, előtte diákként volt részese az oktatási rendszernek, tehát bőven van rálátása az elmúlt fél évszázadra, illetve arra, hogy milyen volt akkor diáknak lenni, milyenek voltak akkor a diákok, a tanárok, illetve a kettő kapcsolata.

– Egész mások voltak a diákok, de elsősorban a családok. Teljesen más volt az otthoni légkör az iskolával szemben. Ez akkor is érződött az iskolában, most is. Nem volt reklamáció, hogy az én gyerekem miért kapott hatost, amikor nyolcasra tud stb. Nem volt olyan, hogy a szülő mondja meg, hogy az ő gyereke mit érdemelt volna, vagy nehezményezi, hogy a tanár felemelte a hangját, vagy miért írja be pirossal a gyerek füzetébe, hogy „hibás”, ezzel összetöri a gyerek lelki világát. Bezzeg Kínában csak zölddel szabad írjon a pedagógus, mert a piros sértő stb. Szóval… ezelőtt ilyen nem volt. Ahogy beköszöntött a demokrácia, onnantól kezdve olyan reklamációk vannak, hogy az embernek megáll az esze. Amikor én az 1-es iskolába kerültem aligazgatónak, akkor kályhában fűtöttünk, nem volt elég személyzet és a diákokkal hordtuk fel kosárban a második emeletre a fát és a szenet, hogy másnap reggel 4 órakor be tudjanak gyújtani. Soha nem reklamált egy szülő sem, hogy miért fogjuk fizikai munkára a gyerekét. A magyar osztályokban mindig családiasabb volt a diák–tanár viszony, mint a román vagy akár a német osztályokban. De ez nem ment a pedagógus tekintélyének a rovására. A magyar pedagógusok mindig tudták a diák családi hátterét, odafigyeltek, ha problémák voltak – ez ma is megvan, de akkor sokkal hangsúlyozottabb volt. Abban az időben kötelező volt a családlátogatás: a tanítók, osztályfőnökök egy évben egyszer el kellett jussanak a diák otthonába, hogy lássák, a gyerek milyen körülmények közt él. 

Az egyenruhák megszüntetése – mindjárt a forradalom után – elég nagy pofoncsapás volt. Megjelentek a lányok különböző öltözetekben, voltak, akik túlzásba vitték, s miközben a demokrácia fokozatosan erősödött, a diák kezdett visszaszólni, feleselni. A régi tanárok nehezen alkalmazkodtak ehhez, az új tanárok egy része megszökött a tanügyből.

– Gondolom ma sem könnyű tanárnak, illetve diáknak lenni. Mindkét fél panaszkodik a másikra, eltűnt a tekintély, hiányzik a tisztelet stb. Hogy kerültünk ide?

– Sajnos, az egész társadalom hibája ez. Elég, ha bekapcsoljuk a televíziót, és látjuk, hogy mi zajlik. A mi időnkben nem volt ilyen, hogy nyilvánosan szidnak, aláznak egy hivatalos személyt, főképp nem pedagógusokat. Az írott sajtóban is olvasni olykor tanárokról ezt-azt, ami egyoldalú, a tanár nem szólal meg, nem tudja magát megvédeni. Az egész társadalom ilyen. 

Amikor az utolsó évemet töltöttem a minisztériumban, akkor volt érettségi tétel, hogy egy szabad fogalmazást kellett írni egy példaképről. Én megdöbbentem az eredményen: nem volt megye, ahol nem Becali (George, más néven Gigi Becali román üzletember és politikus – szerk. megj.) volt többszörösen a példakép. Ez egy röntgenfelvétel arról, hogy hol tartunk – a tanárok a fejük tetejére állhatnak, ha ilyen a társadalom. Ugyanakkor sok szülő, kívülálló az iskolát, a tanárokat bírálja, de a tanárnak azt kell tanítani, ami a tananyagban van. Való igaz, hogy a tananyagból nagyon sok mindent ki kellene venni, mert fölösleges.

– Meg tudna fogalmazni egy szép gondolatot a 100 éves iskolával kapcsolatban?

– Az Iskola egy Intézmény. Főbb összetevői: falak, termek, bútorzat, tanítók, tanárok, diákok és még sokan mások. De ahogy végeznek az oda járók, egyre nagyobb szimbólummá válik – emlékek százai, sírások és kacagások felidézése. És ebben fontos szerepe van az ÉPÜLETNEK. Bár kő vagy tégla, de ahogy eltávolodunk tőle, egyre nagyobb emlékezetünkben a tisztelet. Legyek bár diák, tanár vagy szülő ugyanabban az iskolában, az évek során a tisztelet – és a hiányérzet – növekedik. Ma száz éves, de „akkor” még csak negyven volt... Reméljük, lesz száznegyven éves is.