Náluk nincs nagy gond?

A hét végén ért véget a hetvenedik alkalommal megrendezett Berlinálé, a legrangosabb németországi filmesztivál, amelynek Arany- vagy Ezüstmedve-díja ha nem is annyira áhított, mint a Cannes-i Fesztiválé (hogy az Oscarról ne is szóljunk), de azért birtokosa bőven büszkélkedhet vele.

Mi igaz a sikeres multikulti társadalomból, amit Németország hirdetett magáról? Mi igaz abból, hogy náluk nincs nagy gond a bevándorlással, működik az integráció, és nincs terrorizmus? – írja, kédezi Diseri Dóra

https://wmn.hu/kult az idei fesztivál kapcsán.

A Berlinale egyik legjobban várt versenyfilmje egy afgán származású német rendező, Burhan Qurbani munkája volt, aki fricskát mutatott a német közönségnek azzal, hogy annak egyik klasszikus regényét adaptálta – egy afrikai bevándorló hőssé változtatva a főhőst. A film ugyanis a német szépirodalom egyik „kötelező olvasmányának”, Alfred Döblin Berlin Alexanderplatz azonos című könyvének az adaptációja. A regény 1929-ben jelent meg, és a húszas évek Berlinjében játszódik. Főhőse egy Franz Biberkopf nevű munkás, aki részegen, féltékenységből megöli a barátnőjét, majd börtönbe kerül. Amikor viszont kiszabadul, tisztességes életet akar élni. „Ein anständiges Leben” – Döblin szavai mára szállóigévé váltak a német nyelvben.

Burhan Qurbani adaptációjában azonban nem is német, hanem egy fekete-afrikai menekült a főhős. És éppen ebben rejlik a film politikuma: ő is idetartozik? Ő is német? Ő is vallhatja otthonának Németországot vagy Berlint? Lehet egyszer pont ugyanolyan német, mint „mások”? Mint akik ideszülettek? Vagy nem elég csak ideszületni? Már a szüleidnek is németnek kell lenniük? Hányadik generációtól számít egyáltalán németnek valaki? Kérdések, amelyek hosszú évek óta foglalkoztatják a német lakosságnak különösen azt a részét, amelynek külföldi gyökerei vannak. Vagy azt, aki külföldiként érkezett ide.

Nem véletlen tehát, hogy az identitás, a hovatartozás, a haza és az otthon kérdése az idei Berlinalén központi szerepet kapott. A fesztivál új igazgatópárosa, Marietta Rissenbeek és Carlo Chatrian a program összeállításakor még nem tudhatta, hogy mennyire beletrafáltak. A Berlinale megnyitója előtti napon ugyanis tíz ember halt meg egy nyugatnémet kisvárosban, Hanauban. Egy német állampolgárságú, rasszista férfi berontott egy vízipipás bárba és egy kioszkba és válogatás nélkül rálőtt az épp ott tartózkodókra. Az áldozatok mindegyikének külföldi felmenői voltak. Volt köztük török, kurd, bosnyák és román származású. Volt, aki már Németországban született, volt, akinek már a szülei is Németországban születtek, volt köztük német állampolgár és volt külföldi is. A többségük németnek tekintette magát, németül beszélt, német iskolába járt, német munkája volt. Csak épp más volt a bőrszínük, az akcentusuk, esetleg a vallásuk is. Mégis idetartozónak érezték magukat. Értük volt az egyperces néma csend a fesztivál megnyitóján. 

Az új Berlin Alexanderplatz Franzja (aki itt Francis) menekül Afrikából. Túléli a Földközi-tengert, eljut Németországba, és Berlinben akar új életet kezdeni. Berlinben már nem szeretné, ha menekültként tekintenének rá, ugyanis megérkezett. Dolgozni akar. Tisztességesen. Papírok nélkül azonban csak feketén tud munkát vállalni. Először egy építkezésen robotol, majd egy baleset után muszáj lesz behódolnia a menekültszállón megismert Reinholdnak, aki drogkereskedőként dílereket keres a menekültek között.

Végül „barátja”, Reinhold is kijátssza, és nemcsak a munkáját, de barátnőjét is elveszíti.

Nem lenne menekvés a csapdahelyzetből?

A film biztosan érdekes, és a fesztiválokat valójában a kérdésfelvető filmekért rendezik.