Nyugati oklevéllel, a tudást itthon hasznosítani

Dr. VÉKÁS LÁSZLÓVAL, a Román Tudományos Akadémia tagjával az elmúlt pénteken Aradon megszervezett 60 éves érettségi találkozó alkalmával beszélgettünk.

– Gratulálok az elért eredményeihez, amelyekről a találkozón beszélt. Meséljen olvasóinknak arról, hogyan indult az életútja?

– Ahogyan az érettségi találkozón is elmondtam, az iskola talán a legfontosabb egy fiatalnak az életbe történő elindulásában. Ha abban a kezdeti tizenvalahány évben jó kezekbe kerül, akkor megnyílnak előtte a lehetőségek a kibontakozásra, vagyis, hogy vigye valamire. Előrebocsátom, nekünk, kevés kivétellel, rendkívül jó tanáraink voltak, akik nemcsak a tudásukkal, hanem a magatartásukkal is példaképeink lehettek. Mindezeknek a nyilvánosságra hozatalára ritkán adódik alkalom, de amikor lehetőség nyílik rá, mindig elmondom.

– Milyen volt a folytatás?

– Az egyetem is érdekesnek mutatkozott, mert a Temesvárra érkezésem előtt egy évvel nyilvánították az oktatási intézményt egyetemmé, addig főiskola volt. Nem lehetett összehasonlítani a kolozsvári vagy a bukaresti egyetemmel, már a múltja miatt sem. Fizika szakra felvételiztem, a tanulmányaimat lelkesedéssel kezdtem, ami sokat számított. 

– Tekintve, hogy magyar nyelvű líceumban érettségizett, az állam nyelvén történt folytatás nem okozott gondot? 

– Valóban magyarul tanultam, de az utcán, illetve a baráti társaságban is mindkét nyelvet használtuk, ezért abban bizakodtam, hogy az állam nyelvén való továbbtanulás nem támaszt különös nehézségeket. A román szakkifejezések okoztak némi nehézségeket, ezért két tanárhoz is jártam nyelvórákra. Egyik Fábián György volt, aki kémiát és fizikát tanított, amit románul is átismételtünk. Azzal együtt, hogy biztosították a lehetőséget az anyanyelven való felvételi vizsgára, soha nem szerettem a kivételezést, ezért román nyelven felvételiztem. A magam iránti igényességhez az is nagyban hozzájárult, hogy már a líceumban is szigorúan osztályoztak. Vagyis, tízes osztályzatot csakis akkor adtak, ha kiválóan, hiba nélkül tudtad a leckét, illetve oldottad meg a feladatot. Valahol itt kezdődik az oktatásnak a komolysága. Megvallom őszintén, mostanában innen-onnan, Temesvárról is, Bukarestből is vagy bárhonnan másfajta híreket is hallok, amelyek nem arról szólnak, amiről most beszélgetünk, de meglehet, van kivétel is. Bizonyára van, mert a napokban vizsgáztattam olyan gyermekeket, akik már tudták, hogy Amerikában vagy Kanadában melyik egyetemekre felvételiznek. Ismerek egy fiút, aki elmondta: felvételizik a Cambridge Egyetemre, ahol elvégzi a tanulmányait, ledoktorál, majd visszajön, hogy a tudását itthon hasznosítsa. Természetesen, előre nem lehet tudni, hogy valóban így történik-e, de a diák most így képzeli el.

– Miután Ön végzett, hol kezdte a munkát?

– Akkoriban létezett az a bizonyos repartíciós, kihelyezési rendszer, és mivel én jó eredménnyel államvizsgáztam, Temesvárra helyeztek, a Román Tudományos Akadémia ottani intézetébe kerültem 1968-ban. 1970-ben azonban a Román Tudományos Akadémia egyik napról a másikra elveszítette az összes intézetét. Én a Műegyetemre kerültem, ahol Ioan Anton akadémikus rendkívüli módon próbált segíteni minden olyan fiatalt, aki a tudományos munkát választotta. Minden lépcsőn átmentem, Iașiban doktoráltam elméleti fizikából, de Kolozsváron, Bukarestben és szerte Európában is dolgoztam. Én egy tehetséges fiatalembernek csak annyit tudok mondani: egyetlen vagyona a tudása, amit senki nem vehet el tőle.

– Manapság az a divat járja, miszerint a magyar szülők a gyermekeiket azért íratják román nyelvű iskolába, hogy jobban érvényesüljenek. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye?

– Én magyar nyelvű iskolába jártam, de az biztos: a nyelvtudás sokat számít, vagyis annyi embert érsz, ahány nyelvet tudsz. Ebben komoly igazság is van, ezért nagyon hasznos, ha a gyermekek nyelveket tanulnak, de az anyanyelvüket is alaposan tudniuk kell. Ha mindez adott, a tudásukat az életben úgy tudják kamatoztatni, hogy abból legyen is valami. Ebből a szempontból Arad egy jó hely, legalábbis, a gyermekkoromban magyarul, románul és németül szinte mindannyian tudtunk…

– A németek azóta, szinte mindannyian kivándoroltak, manapság már csupán néhány idős ember képviseli őket. Ezzel viszont a társadalmunk sokkal szegényebb, mert a helyükre olyanok jöttek, akiknek semmi közük nem volt Aradhoz. Önnek vannak-e vadászi gyökerei? A Vékás nevűek legtöbbje arról a vidékről származik…

– Jó kérdés, ezt még senki nem tette fel nekem. Az egyik nagyapám vadászi születésű, az édesapámtól tudom, hogy Vadászon a magyaroknak közel a fele erre a névre hallgat. Tudtommal Aradon is él néhány ilyen nevű ember, akikkel nem vagyunk rokonok, de vadászi származásúak. A manapság észlelhető vándorlás világméretű tendencia, amin mi itt nem tudunk segíteni, és talán valamilyen módon hozzá kellene idomulnunk…

– Óhajt-e még az elmondottakhoz valamit hozzáfűzni?

– Talán a fiatalokhoz lenne üzenetem: az érvénysülésükhöz látniuk kell, hol vagyunk. Aradon, Romániában, Európában vagyunk, ezért a tudásunkat bárhol érvényesíthetjük, de azt se feledjük, amit az említett, Cambridgeben ledoktorált fiatalember vall: itthon kell a tudásunkat hasznosítani. Magam is így látom a világot. Hogy e felfogás jó-e vagy nem, előbb vagy utóbb kiderül. Én bárhol is járok mindig vállalom, mert örvendek, hogy aradi vagyok.

– Kívánok további hasznos, tudományos munkát és jó egészséget! Köszönöm szépen a beszélgetést!

– Én is köszönöm a lehetőséget!