Száz év után: Arad–Sao Paulo–Arad

Egy brazíliai magyar lány kedves története

Haza lehet-e térni 100 év után? Haza lehet-e térni a távoli Brazíliából, ahol családi emlékekben, élményekben, elbeszélésekben él (tovább) Arad és Versec, ezek a dél-alföldi városok valahol a Kárpátok előterében. Négy generáció után is van-e kötődés és érdeklődés a „dédszülőföld” iránt. A most következő sorok egy nagyon szép és érdekes családi történetet mesélnek el, amelynek helyszínei Sao Paulo, a 12 milliós brazil megapolisz, illetve egy emberöltővel korábbi időszakban a magyarországi Arad és Versec. Így lesz a dél-amerikai Gabriel García Márquez nagysikerű regényéből, A 100 év magányból 100 év után – hazatérés.

Daniela kicsivel előbb érkezett az egyetemi előadásra, mint a többiek. Beszélgettünk, honnan jött, miért is választotta Budapestet tanulmányai folytatásaként. Hiszen nem megszokott, hogy Latin-Amerikából érkezzenek diákjaink, és az sem, hogy valaki kettős, magyar-brazil állampolgár. Pár mondat után kiderült, hogy dédszülei magyarok voltak. Magyarok Aradról és Versecről. Többek között a dédszülővárosokat akarja megismerni, hogyan éltek, hol éltek a dédmamáék.

A válaszhoz először az 1911-es évig kell visszamennünk. Huszka Ferenc ekkor született a Temes vármegyei Versecen, római katolikus családban. A dédmama, Horváth Gizella 8 évvel később, 1919. december 27-én, Horváth István és Strohalm Jozefina lányaként látta meg a napvilágot Aradon.

Aztán történt, ami történt Magyarországgal. Kusza idők jöttek. Aradot és Versecet is elcsatolták. Felszámolták azt a világszinten is példátlan gazdasági, természetföldrajzi egységet, amit a Kárpát-medence és Magyarország jelentett. De meg kellett élni valahogyan.

Eközben a világ túlsó oldalán Brazília 1889-ben kikiáltotta a köztársaságot, és az akkori brazil kormány számos közpolitikát fejlesztett, hogy külföldi munkaerőt csábítson Brazíliába. Gazdasága gyorsan fejlődött, többek között a világ legnagyobb kávéexportőre címet is magáénak tudhatta az ország. Jó minőségű, megbízható munkaerőre volt szüksége a fiatal államnak. Ezért Európába és Japánba jöttek a brazil farmerek munkaerőt toborozni, akik kezdetben a kávéültetvényeken dolgoztak, majd néhány év elteltével jobb pozícióba jutottak. Az 1929-es világgazdasági válság következményei, a román és a szerb államhatalom magyarokat súlytó döntései többek között a földkérdésben, sokakat egy jobb élet reményében nehéz döntés elé állított. Daniela dédszülei is úgy döntöttek sokadmagukkal, hogy új életet kezdenek. Sao Paulóig hajóztak, és ott telepedtek le.

A dédapa cipészként, míg a dédmama mosónőként dolgozott. Nem vallottak szégyent, megbecsült tagjai lettek a brazil társadalomnak. Ráadásul a nagyváros magyar közössége sem veszítette el identitását. Az 1930-as években létrehozott magyar intézmények, közösségi terek azóta is élnek, ma is működnek Brazíliában, Sao Paulo környékén: Magyar Házat, táncházat tartanak fent, a magyar nyelvet adják át egymásnak a generációk. Sokan közülük felvették a kettős állampolgárságot a 2011-es könnyítés után. Különös, nem megmagyarázható érzés fog el, mikor Daniela mesél a paprikás csirke receptjéről galuskával, majd desszertként a palacsintát említi. Tényleg ekkora ereje van a magyar kultúrának? 100 év után is haza tud találni Petőfi és a paprikás csirke Magyarországra és Aradra? Igen, a válasz: egyértelmű igen!

Azonnal írtunk is Versecre, Palatinus Alen atyának, hogy fellelhető-e még valamilyen információ Daniela dédapjáról, esetleg az ükszülőkről. Nem sokkal később megérkezett a scannelt dokumentum: a dédapát születése után Versecen, a Szent Gellért Püspök és Vértanú Római Katolikus Plébánián keresztelték meg. Így ér(t) körbe, és érkezik haza Daniela és családjának története a világ túlsó feléről. Bár a család számára fontos városok ma két kontinensnek és három különböző országnak részei: Romániának, Szerbiának és Brazíliának. Mégis a magyar kultúra és identitás köti össze őket egy család történetén keresztül.

Miklós Gábor,

a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója