„Misét mondok ma lelkem templomában,
tömjénest, szépet, fehéret.”
(Pap Asztrik)
Ilyenkor szeptemberben – Szent Mihály havában –, különösen annak első felében és a közepén tájainkon gyakoriak a templombúcsúk. Érthető, eleink szívesen kötötték templomuk szentelését a „Mária-ünnepekhez”: Kisboldogasszony (Szűz Mária születése), Szűz Mária Szent Neve, Fájdalmas Szűzanya.
A simándi római katolikus templom a „Szűz Mária Szent Neve”-t viseli, ami szeptember 12-éhez kapcsolódik. Hagyomány, a templombúcsút, a Kirchweih-t, a napot megelőző, vagy az azt követő vasárnapon ünnepelni.
Ebben az évben, szeptember 15-én, főtisztelendő Groza Dániel plébános úr, a múlt évinél tágabb kereteket teremtve gyűjtötte össze, az erősen megfogyatkozott simándi római katolikus közösséget. A 2013-as simándi templombúcsún az ökuménia szelleme is érvényesült. Csaknem megtelt a templom, voltak vendégpapok, a testvéregyházak is képviseltették magukat. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel a község vezetői.
A szentmisét főtisztelendő Szabó Péter kanonok, zimándi plébános celebrálta.
A simándi hívek, és a vendégek a szent misét követően, a „templomkertben” (az egykori parochia gyümölcsösében) egy szeretetvendégségre még együtt maradtak.
Akik emlékeztek az 50–60–70 évvel ezelőtti „kirchweih”-okra, hiányolhatták az orgonaszót. Nem voltak vásári sátrak, nem forgott a körhinta sem. Egy kicsit talán szomorú, de megható volt a vasárnapi ünnepség.
Iskolája már nincs a simándi magyar és német közösségnek – nincsenek gyerekek. Még harangoznak, a templom áll, imádkoznak és énekelnek benne magyarul–németül– románul. Nem maradt magára a nyáj, de megfogyatkozott, szétszóródott, nehezen és ritkán talál vissza elhagyott falujába.
Ha megszólal a kolomp, még érkezik rá válasz.
Hozzászólások