Tisztelt emlékező közönség!

11OO éves európai történelmünk kiemelkedő eseménye a nemzetté válást felgyorsító forradalom és szabadságharc. A forradalmat az egész ország magáénak érezte, társadalmi és nemzeti hovatartozástól függetlenül.  

A kezdet, március 15-e, a pesti ifjakhoz és Pest-Buda utcáihoz, tereihez kapcsolódik. A szabadságharc – akárcsak a forradalom - az egész nemzet harca volt, de a fegyverletétel és az azt követő szomorú események Aradhoz és Arad környékéhez kötődnek. A szabadságharc bukása, a tábornokok mártíriuma mélyen megrázta az egész nemzetet. Talán Juhász Gyula sorai tükrözik a legszebben az október 6-ák szellemét:  

„Arad, örök magyar gyász szép arája,

Feléd suhan ma sóhajunk, feléd…”

A megemlékezések középpontjában méltán áll a 13 mártírtábornok személye, de nem feledkezhetünk meg a más időpontban, de szintén Aradon kivégzett Auffenberg Ormay Norbertről, Kazinczy Lajosról, Alois Hauck-ról és Lenkey tábornokról sem. Nemzeti történelmünkben Október 6-a  a végitélet borzalmait idéző „ires diae”, a harag napja lett, egy olyan ítélet miatt, mely ártatlanokat kényszerített idő előtt az örök útra. 1849. Október 6-a hajnalán az aradi vár környékén 13 alkalommal hangzott el: „Istennél a kegyelem!” Azon a napon Ők tizenhárman olyan stációkat jártak be, hogy Kossuth joggal jelenthette ki: „Márpedig Arad a magyar Golgota!”

Igen, Arad méltán lett „az örök magyar gyász szép arája” és mi, aradiak büszkék vagyunk arra, hogy 161 éve töretlenül itt vagyunk minden októberben, hogy elhelyezzük a kegyelet virágait, hogy gyertyát gyújtsunk és fejet hajtsunk a mártírok múlhatatlan emléke előtt, függetlenül attól, hogy az éppen regnáló hivatalosságok elismerték-e vagy sem ennek a napnak a jelentőségét. Mert miben is áll tulajdonképpen ennek a napnak a jelentősége? A hivatalos elismerés a fontosabb vagy inkább az a fajta elismerés, amely a közösségi akaratból, a közösségi tudatból sarjad?

Tudjuk, hogy a kiegyezésig szó sem lehetett semmilyen megemlékezésről, de 1867 után sem igyekeztek a hivatalosságok elismerni ennek a napnak a jelentőségét. 189O. október 6-a, a Szabadságszobor köztéri felállítása országos jelentőségű esemény volt, de hivatalos kormányküldöttség mégsem jelent meg az eseményen. Ady Endre Feledjetek című versében nyersen fogalmazza meg erről a véleményét:

„Stréberkedő gyászmagyarkák,

Mit néktek az aradi Golghota!”

19o6-tól hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították Október 6-át, a megemlékezések mégis folyamatosan vesztettek jelentőségükből. Trianon és az impériumváltások után pedig hivatalos megemlékezésekről már szó sem lehetett. A Szabadságszobor lebontása után a vesztőhelyi obeliszk jelentette az egyedüli lehetőségét annak, hogy az aradi magyarok, de tulajdonképpen minden magyar az összetartozás jelképévé emelje október 6-át. Két hivatalos eseménytől eltekintve - a kivégzések 1oo. illetve 125. évfordulóján kívül - a kommunista időszak sem hozott semmilyen változást, mi több, 1989-ben már a Vesztőhelyre sem mehettünk ki. Csak a rendszerváltást követően váltak hivatalossá Aradon a megemlékezések, az Anyaországban pedig ismét nemzeti gyásznap lett Október 6-a. A közösségi akarat megnyilvánulásaként érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ előbb parlamenti, majd kormányzati tényező is lett. Ez tette lehetővé, hogy a Szabadságszobor előbb 1999-ben kiszabaduljon várfogságából, majd 2oo4. április 25-étől ismét köztéren álljon.

Visszatérve Ady-hoz, adódik a kérdés: vajon boríthatunk-e fátylat a saját múltunkra és feledhetünk-e, feledhetjük-e ennek a napnak a tanulságait? A márciusi ifjak által elindított forradalom, a szabadságharc, mindent összevetve az a nem egészen másfél év volt az az idő, ami a magyar nemzet addig soha nem látott egységét teremtette meg. Ennek az egységnek az erejét mutatja az, hogy még ma is, még 161 év múltán is, a határoktól szétszabdalt, darabokra tépett hazában is képesek vagyunk őrizni azt! Hiszen azért járulunk ide minden alkalommal, hogy megmutassuk: őrizzük a múltunkat, tiszteljük hőseink emlékét. De azért is vagyunk itt évről évre, hogy jelenlétünkkel felmutassuk azt az egységet, amelyet a nagy elődök ránk testáltak. Ennek híján érdekeinket manapság nem csak lehetetlen lenne elfogadtatni, érvényesíteni, de talán még megfogalmazni sem lenne könnyű azokat.

Egyre több a Kárpát-medencében a fenyegető példa arra, hogy kisebbségben élő közösségeink pártosodnak, vagy nem egységben képviselik az illető közösséget, elveszítik politikai súlyukat és képviselet nélkül marad a közösség. Az erdélyi magyarság a bomlást nem engedheti meg magának. A múlt és a jelen tanulságaiból okulva meg kell őriznie cselekvési egységét, mert számosak ugyan az eredményeink, de azoknál még mindig sokkal számosabbak a céljaink és feladataink.  

Ady Endrével vallom:

„Lesz még itt ünnep, melynek órájában

A büntető igazság karja ver, és

Büszkén tűzzük azt a híres fátyolt