Tisztelt emlékező közönség! Kedves aradiak!

Olyan világban élünk, amelyben látszólag nem sokat számít a maradandóság. Az alig használt és máris eldobott tárgyak világa ez, még elromolni sincsen ideje a mobiltelefonnak, karórának vagy számítógépnek, mert még azelőtt kicserélik egy jobbra, szebbre, okosabbra. 

Fogyasztói társadalomnak hívják ezt a rendszert, és borzadva gondolok arra, hogy ebben a korban talán nemcsak a tárgyakat, hanem az erkölcsi elveket is ugyanolyan könnyedséggel cserélik sokan. Rövid a szavatossági ideje mindennek körülöttünk, múzeumba kívánkozik, amit a tegnap még esetleg használtunk.

Egy ilyen korban még fontosabb tudni azt, hogy vannak értékek, amelyek nem kopnak el, akármennyit is idézzük őket, vannak a múltnak olyan csillagai, amelyek ma is ugyanúgy ragyognak, vagy talán még fényesebben, és vannak olyan üzenetei a történelemnek, amelyeknek sohasem jár le a szavatossági idejük.

Felemelő érzés arra gondolni, hogy éppen ezek a múlhatatlan értékek kötnek össze minket, ezek kovácsoltak minket nemzetté, és ezek fognak megtartani a jövőben is. Nemcsak attól vagyunk magyarok, hogy magyarul beszélünk, hanem attól is, hogy egyet gondolunk, ha valaki azt mondja nekünk: Szent István, Mátyás király, Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor vagy pedig Damjanich János, Lázár Vilmos, Nagysándor József és mind-mind a többi aradi vértanú. Sok mindenről lehet nekünk vitánk, és van is nap mint nap, de összekötnek minket ezek az érzések. Azt is mondhatnám, hogy az olyan hősök, mint például az aradi tizenhárom mártír tábornok, akik közül többen nem is tudtak magyarul, alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy büszkék lehetünk magyarságunkra. Nem 1848. március 15-e után jelentett igazán mást a magyar szabadság gondolata, hanem 1849. október 6-a után. A magyar szabadságért élni és harcolni nagyszerű dolog ugyan, de meghalni érte, esetleg úgy, hogy valaki nem is magyar, ezerszeresen tragikusabb és ezerszeresen fontosabb üzenetet jelent. Ez a példa nem fog elkopni sohasem. Ezt a példát nem lehet csak úgy eldobni, mint egy kiürült vizespalackot. Ezt a példát nem kell kicserélni, és a gyászt nem szabad elfelejteni. Mert nem csupán az emberi nagyság, hanem sajnos, az emberi gonoszság is maradandó. Milyen gyors változást reméltek Petőfi Sándorék az 1848-as európai szabadságküzdelmektől, és milyen hamar csalódniuk kellett: ,,Európa csendes, újra csendes” mondta az ifjú költő. Hányszor ébredt fel azután is a remény, és hány véres háború söpört végig Európán, hány etnikai konfliktus szaggatta ezt a térséget is, ahol élünk.

Ha valaki végiglapozza az aradi vértanúk halála óta eltelt százhatvanegy esztendő krónikáját, úgy tűnhet, hogy a népek, nemzetek soha semmit nem tanulnak a borzalmakból, vagy legalábbis mintha nagyon gyorsan elfelejtenék azokat, újból és újból kezdik elölről a gyűlölködést. Mintha minden nemzedéknek megint a saját bőrén kellene megtapasztalnia, hogy milyen szörnyű következményekkel jár a gyűlölet, és milyen fontos a szeretet és a megértés. Én nem hiszek abban, hogy nekünk saját kárunkon kellene megtanulnunk mindezt. A történelem éppen arra való, azért kell ébren tartani a hősök emlékezetét, hogy abból tanulhassunk, és ne kövessük el eleink hibáit, ne essünk bele ugyanazokba a csapdákba. Ehhez kell az elődők figyelmeztető jelenléte közöttünk, kell az éberség. Nem lehetünk óvatlanok, nem gondolhatjuk azt, hogy az idegengyűlölet, a kizárólagosság, az intolerancia nem éppen olyan veszélyes ma, mint bármikor a múltban. Gondoljunk bele, százhatvanegy évvel ezelőtt is ugyanolyan drága volt az emberélet, és ugyanakkora tragédia volt az emberhalál, mint ma, a zsarnokság mégis ,,emberfejekkel labdázott az égre”, ahogy kevéssel azután Vörösmarty Mihály megfogalmazta.

Évről évre összegyűlünk itt Aradon október 6-án, és elmondjuk, hogy mit gondolunk a nemzetről, a szabadságról, az együttélésről, de vajon mi magunk legalább megszívleljük-e, amit mondunk, továbbvisszük-e azokat az érzéseket, amelyek itt úrrá lesznek rajtunk. Azt gondolom, hogy igen, és hogy ezt itt Aradon nyugodtan elmondhatom. Egy olyan tárgy, egy olyan hatalmas műtárgy, műalkotás fényében és árnyékában mondom ezt, mint a Szabadság-szobor. Mert a Szabadság-szobornak nem járt le a szavatossági ideje, hiába akarták egyesek kilencven esztendeje szemétre hajítani, mint egy kopott ócskaságot, mert feltámadt.

Hol vannak azok, akik egykor halálra ítélték a Szabadság-szobrot? Már rég nem élnek ők, de a Szabadság-szobor élőbb, mint valaha. Nem magától támadt fel, mi vettük vissza az enyészettől, mi együtt, és azért tehettük meg ezt, mert igenis, az aradiak lelkében ott élt múlhatatlanul az a szabadságvágy és szabadságakarat, amelyet Haynau hóhérjai a tizenhárom tábornok kiontott vérével itt mindenfelé akaratlanul is szétszórtak, ezért nem halhatott meg a gyász, de lassan ünnepi megemlékezéssé válhatott, felemelő együttlétté.

Isten éltesse az aradiak szabadságszeretetét!

Isten éltesse a hitet mindenkiben, hogy amit igazán akarunk, és amiért hajlandóak vagyunk dolgozni és küzdeni, az előbb-utóbb megvalósul.

Legyen erre példa örökkön örökké a Szabadság-szobor.

Sem a baj, sem a nyomorúság nincsen még mögöttünk, de a szabadsághoz mégis közelebb vagyunk ma. A közös Európa új megkötöttségekkel és kötelezettségekkel is jár, de mégiscsak együtt vagyunk már, lassan határok nélkül, minden magyar ember és minden nép Európának ebben a részében. Akkor nem tudtak eleink tartósan megegyezni, a magyarokat és románokat is szembefordította egymással a végzetes rövidlátás. Ma ismét módunk van arra, hogy együtt keressük a megoldásokat helyzetünkre, együtt próbáljunk kilábalni az újból és újból ránk szakadó gondokból. Együtt sem lesz könnyű, de ha egymás ellenében, külön-külön akarunk boldogulni, biztosan nem fog sikerülni. Ezeket a népeket együttműködésre ítélte a történelem. Mi magyarok tudjuk ezt, megtanultuk még Damjanich Jánoséktól, és bízom abban, hogy a velünk együtt élő nemzetek is rájöttek vagy rájönnek erre.

A Szabadság-szobor nemcsak a magyarok, hanem minden itt élő nemzet szabadságát hirdeti. Soha ne felejtsük a tizenhárom tábornok vértanúságát, akik még élni szerettek volna, mégis meghaltak azért, hogy mi legalább élni tudjunk szabadon, félelem nélkül.

Hát akkor próbáljunk így élni mindannyian.

Arad, 2010. október 6.