Vállalni az erdélyiséget, a zarándiságot

Arad – Sarusi Mihály íróval, költővel, számos irodalmi díj tulajdonosával a XII. Kisiratosi Napok programját indító könyvbemutatót követően beszélgettünk.

–      Tehát Sarusi Mihály Kisiratosra újra hazajött, méghozzá nem üres kézzel, hanem két kötettel, a Lajtabánsági állatmesék és a Négy kicsi mérges avantgárd cíművel. Amint a bemutatón is elhangzott, a Négy kicsi mérges avantgárd az első kötete. Mit jelent egy író számára több mint 50 év után újra kiadni az első kötetét?

–      Újbóli kiadatására az sarkallt, hogy a sorsom, a pályám úgy alakult, hogy ahány évtizedet megértem, annyi elbeszélő gyűjteménnyel tudtam megjelenni. Valahol le is írom, hogy 1981-ben jelent meg az első elbeszélő kötetem, A csabai Szajnán című, ami után évtizedenként jöttek az új munkák. A Lajtabánsági állatmesék a legutóbbi évtized gyűjtését tartalmazza. Ahogy ezzel is megvoltam, eszembe jutott, hogy igen ám, de megvan a ’60-as évek termése is, amikor elkezdtem az írói pályámat. Akkor az újságcikkeken túl tárcákat, riportokat, novellákat is írtam. Az első kisregényeim is akkor születtek, de azokat mind eldobtam, mert egyik rosszabb volt, mint a másik, holott a megírásukkor azt gondoltam, hogy világbajnokok. Sajnos, mégsem voltak azok, de ami a rostán fennmaradt, ebben a kis kötetben megjelent 4 írás, amelyeket fiatalon, diákként, néha bolondos módon, kissé anarchistaként vagy arra való hajlammal írtam. De hát, milyen lenne egy fiatal, aki meg szeretné váltani a világot?

–      Ennyi év után nem érzi, hogy most, talán másképp írná meg őket?

–      Némi, apró igazítást tettem rajtuk, de akkor így éreztem, így írtam meg, ezért nem kívánok változtatni rajtuk. Ma bizonyára másképp írnám meg, amire példával is szolgálhatok: az utolsó, a Pázsit, ami az Új Írásban jelent meg 20 évvel azután, hogy megírtam. Az Új Írás a korszak vezető irodalmi lapja volt, amelyikben Csabáról egy falusi gyerek ilyen írással jelentkezett, nem akármi volt, hanem egy jó indítás a pályán. Antológiákban vagy máshol is megjelent, külön kötetben azonban nem. Azt azonban most is érzem, hogy benne az ’50-es évekről festett kép idillikus. Tehát, ahogy leírom a mi gyermekéveinket, miközben akasztották az embereket, meg aztán nagyapámnak elvették a földjét, a kettő nem igazán fér össze. E negatívumokat a kötetben nem említem akkor, mert a gyerek, az mindig gyerek. Akár a nácizmusban vagy a kommunizmusban nevelkedő gyermek próbálja megismerni a világot, rácsodálkozik mindenre, mert neki minden új. Ami neki játék, az egyben öröm is, megismerkedik egy virággal vagy egy lánnyal. Tehát bármivel ismerkedik meg, számára az mind öröm és boldogság. Ez a jóérzés tükröződik ebben az írásban, miközben ráfogható, hogy trivilli ábrázolása annak a kornak.

–      Beszéljünk a legújabb kötetéről, a Lajtabánsági állatmesékről. Mi terelte a figyelmét a néhai Zaránd vármegyére? Nem fáj felidézni a valamikori magyar múltat, amit óhatatlanul össze kell vetnie a lehangoló jelennel?

–      Valóban fájdalmas, csakhogy az ember keresi a kapaszkodókat a múltban. Elég hamar, 1984-ben kaptam a Lehár-díjat, aminek a hivatalos átadása a TV híradóban ment, Cseres Tibor adta át, tartott egy méltatást, laudációt a Magyar Írószövetség elnöki minőségében, és egy iróniás mosollyal a zarándi Martellnek nevezett. Én nem szeretem, ha az embert alá- vagy mellérendelik, mert én az vagyok, aki vagyok, nem más. Ez a zarándi megjegyzés viszont teljesen jogos volt, mert valahogy úgy alakult, hogy a történeteimnek egy részét Zaránd vármegyébe helyeztem, tehát oda, ami nincs. Példának okáért, az ’56-os parasztregényem is Zaránd vármegyében játszódik, Zarándcsabán, Zarándgyulán, Zarándkígyósok, Zarándotlakán stb. Mindez azért történt, hogy ne a települések mai neveit említsem, meg aztán a parasztsággal történt atrocitások, a kisgazdaságok, a tanyavilág szétverése általánosítható volt az országhatár mindkét oldalán, sőt minden kommunista országban. E tényt a Zaránd vármegyébe történő helyezéssel próbáltam érzékeltetni. Ráadásul nem csak a kommunisták verték szét a parasztgazdaságokat, a magántermelőket, hanem napjainkban a szemünk előtt is zajlik a globalizációval.

–      Eszerint a zarándiság egyben egy sorsvállalás is?

–      Ez egy írói kitaláció, de bizonyos mértékben sorsvállalás is, meg aztán történelmi alapjai is vannak, hiszen a térképet vizsgálva, Csanád, Békés, Arad és Bihar vármegyék között terült el Zaránd vármegye, amihez Csabának egy része, Gyulának a fele Zaránd, másik fele Békés megyéhez tartozott. Nagy- és Kisiratos a középkorban először Zaránd, később Csanád, utána Arad vármegyéhez tartozott. Amikor a zarándiság megérlelődött bennem, éppen Csabán a Lencsési negyedben éltem és írtam. A Lencsés nevű helyiség 600 évvel ezelőtt Zaránd vármegyéhez tartozott. Tehát egy valamikori Zaránd vármegyei településen írtam a nem létező Zarándról.

–      Mit jelent az ön számára évente hazajönni Kisiratosra, ahol sok rokona, barátja van, ahol szinte mindenki ismeri, szereti?

–      Úgy szoktam mondani, hogy erdélyi gyökerű, Dunán túli alföldi vagyok. Mert lakhatok akárhol, ha a gondolkodásomból, a vérmérsékletemből az derül ki, hogy alföldi vagyok. Lakhatom akárhol, a bennem folyó vér Erdélyhez köt magyar, de román ágon is. Mert van bennem egy kis román vér is, amit vállalok, mert az embernek vállalnia kell a származást. Én nagyon itthon érzem magam Kisiratoson, akárcsak Csabán, a Bakonyban, Veszprémben vagy Balatonalmádiban. Sokan nem hiszik el, mert sehol nem érzik magukat otthon, miközben engem eltéphetetlen szálak fűznek e településekhez, köztük Kisiratoshoz, ahova mindig nagy örömmel jövök haza, újra találkozni a földijeimmel.

–      Köszönöm a beszélgetést.