Ladányi Andrea: a kortárs művészet mindig valami újat hoz

Különleges előadással készül december 21-re a Ioan Slavici Klasszikus Színház: próza, tánc, zene, képzőművészet együtt a nagyszínpadon Ladányi Andrea magyarországi rendező-koreográfus, táncművész rendezésében.

Ladányi Andrea a nyolcvanas években hat éven át a Győri Balett szólótáncosa volt, a kilencvenes években Torontón, New Yorkon és Los Angelesen keresztül Helsinkibe vezetett útja, ahol a városi színház, majd a Finn Nemzeti Opera szólótáncosa lett.

Koreográfusként és táncosként a világ valamennyi komolyabb táncszínpadán és fesztiválján megfordult, a Magyar Nemzeti Opera előadásai mellett számos kortárs táncelőadás létrehozásában működött közre.

1995-ben saját társulatot alapított: a La dance company Ladányi saját koreográfiáit, és más, neves kortárs művészek munkáit viszi színre.

Munkásságát többek között Liszt Ferenc-díjjal, Harangozó-díjjal, A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze állami kitüntetéssel ismerték el.

December 21-én, az aradi színházban mutatják be azt a darabot, melyet Ladányi Andrea kérésére kimondottan a helyi színészekre írt Sediánszky Nóra dramaturg, író Opera Galéria címmel.

Miért éppen Arad, van-e igény ma a kortárstáncra, mi a szerepe a képzőművészetnek az előadásban – erről és egyebekről faggattuk a rendező-koreográfust és Bánki Ákos képzőművészt.

 

– Tavaly egy mozgás-workshopot tartottam Aradon a színészeknek. Körülbelül tíznapos volt ez a foglalkozás, akkor nagyon megszerettük egymást és valószínűleg ennek a következménye, hogy az igazgató úr (Bogdan Costea) felhívott, hogy volna-e kedvem rendezni egy nagyszínpadi darabot. A válaszom egyértelmű volt, és onnantól kezdve elkezdtem gondolkodni, hogy mégis milyen darab legyen? Olyan nemzeti balladában gondolkodtam, amit színpadra lehetne vinni úgy, ahogy én szeretném, de aztán nem jutottunk A-ból B-be és akkor azt találtam ki, hogy csinálok valami olyant, ami a színészekre van szabva: írattam egy darabot Sediánszky Nórával (magyarországi dramaturg, író – szerk. megj.)

– Első romániai rendezése. Milyen együtt dolgozni az itteni színészekkel?

– Abszolút van különbség az itteni és a magyarországi színészek között: itt nyersek és dinamikusabbak, ami számomra nagyon vonzó. Élvezek velük dolgozni. Nyers erőt és dinamikát érzek hangban, jelenlétben, testben, beszédstílusban egyaránt, ami nekem nagyon tetszik.

– Miért éppen Mozart?

– Egyszer társrendező, koreográfus voltam egy Varázsfuvola előadásban, akkor nagyon beleszerettem a mozarti történetbe, a zenébe, úgyhogy az Opera Galéria a Don Giovanni és a Varázsfuvola témáját dolgozza fel. A három főszereplő – Mozart, mint alkotó, Don Giovanni és Tamino – beszélget. Engem mindig izgatott az, hogy egy ember, aki ilyen fiatalon meghalt (W. A. Mozart 35 évet élt – szerk. megj.), hogy tudott ilyen briliáns, elképesztő világi zenét komponálni ebben a két témában – az óriási hódítás és az egyetlen, tiszta, érinthetetlen szerelem –, hogyan tudott mindezzel azonosulni, hiszen ő maga minden: ő a Don Juan, a kormányzó, az ég királya, ő Tamino, minden.

– Képzőművészeti elemek Bánki Ákos közreműködésével, a jelmezek Lakatos Márkot dicsérik. Miért éppen ők?

– Márkkal (Lakatos Márk magyarországi stylist, show-rendező, divat-újságíró, jelmeztervező – szerk. megj.) öt vagy hat évvel ezelőtt találkoztam egy produkció kapcsán, azóta csak vele dolgozom. Ő egy öt nyelvet beszélő, páratlan intelligenciájú és tudású ember, mind képzőművészetben, kortörténetben, mind zenében. Nekem nagy segítség az ő agya, és iszonyatosan jól kommunikálunk a jelmezek nyelvén.

Ákossal az előző operában dolgoztam együtt, ők készítették Szöllősi Gézával (magyarországi vizuális művész – szerk. megj.) az előadás videohátterét. Akkor nagyon megszerettem azt a tehetséget, a látásmódot, ami nekik van és Ákos festészete egészen lenyűgözött. Ehhez a darabhoz őt hívtam, itt ugyanis a videoháttér mellett a szereplők maguk fogják megfesteni az alkotásokat az előadás alatt, természetesen absztrakt képeket.

– A színészek fogják illusztrálni monológban és festésben azt az érzelmi állapotot, amit a darab dramaturgiája megkövetel, ezért Opera Galéria, mert az egész egyfajta képzőművészeti alkotás – mondja el Ákos, aki a kortárs videomunkákért felelős. A díszlet egy része gyakorlatilag ott, az előadás alatt készül el.

– A kortárs táncra van igény?

– Hogyne lenne! Bizonyos országokban természetesen nem azon a szinten tart a kortárs tánc, mint Nyugat-európában, vagy az Egyesült Államokban, de feltétlenül szükséges és fontos. A kortárs művészet nélkül nincs élet, az a társadalom, amelyik nem figyel a jelenre, nem éli meg a saját korát, az egy fogyatékos társadalom. A jelenkor művészete mindig valami újat hoz, amit meg kell ismerni.

Próbáltam ezt a darabot úgy összetenni, hogy végig vettem minden szempontot annak érdekében, hogy itt ez a darab megállja a helyét, befogadható legyen.

A három főszereplő teljesen különböző életfelfogásának, erkölcsének, szándékának, érzelmeinek az ütköztetése, ami egy remek beszélgetésben nyilvánul meg. Egyikük hisz az örök szerelemben, a másik a hódításban, középen a harmadik, aki ezt az egészet megteremti – azt gondolom, hogy ez már önmagában is nagyon izgalmas férfiaknak és nőknek is egyaránt. Ezt rengeteg humorral, bájjal, férfiassággal, nőiességgel és Mozart áriáival szólaltatjuk meg.