Mit üzen nekünk Benedek István?

Intim környezetben zajlott a hétfő esti könyvbemutató. Egyrészt a hely szűkössége miatt, de azért is, mert csupa, az irodalom és a közösségi találkozók iránt érdeklődő ember volt jelen (akik azonnal reagáltak – élvezetes pillanat volt – egy bemutatás közben elhangzott bakira): nélkülük nem lehetne Aradon, meg másutt sem „magyar élet”.  

A Krónikásnak azonban az fészkelődik a fejében, párhuzamot vonva az egykori és mai Belényes között: meddig lesz ez így? Benedek István, például, belényesi magyar kaszinóról ír az 1930-as években. Két-három évtized múltán lesz-e háromtucatnyi ember Aradon egy magyarul megjelent könyv bemutatóján?

Sz. Benedek István Németországban élő ny. vegyész és mellesleg (?) író (több, itt megjelent könyv bemutatójáról, az idősebbek némelyikének egykori aradi középiskolás diáktársaként ismerős szerző) édesapjának, Benedek Istvánnak egykori (elveszett) naplójegyzeteit reprodukálta, és rendezte sajtó alá (Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”). A Hazám nagybetűje aligha véletlen, az idézőjeles „Biharország” sem: a Trianon után kettészakadt nagyobb háromnegyede Romániához, kisebb, mintegy negyedrésze Magyarországhoz került.

Benedek István, a Belényesújlakon szegénysorsú családban született, majd ügyvédként a vidéki kisváros Belényes vezető magyar értelmiségévé felemelkedő élettörténetének egy, az 1944-ig terjedő részét („minden ember élete egy regény”) tárja fel ez a könyv, amelyet Bege Magdolna (a Nyugati Jelen főszerkesztője), valamint a kötet – az Irodalmi Jelen Könyvek idei sorozatában való megjelenését és bemutatóját is szorgalmazó Réhon József ny. tanár és Jámbor Gyula újságíró közötti beszélgetés igyekezett közelebb vinni az olvasóhoz. Remélhetőleg valamelyes sikerrel.

Krónikás