Művészet, avagy tanulmány az emberi jellemről

Július 17-én, pénteken este nyolckor a Kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum lépett fel Aradon, a Kamaraszínházban, pontosabban a város központjában jó érzékkel kialakított, nagy befogadóképességű nyári, szabadtéri színházban Művészet c. produkciójával.

Odafele menet pár permetszerű csöppecskét véltem a karomon felfedezni, ám kellemes meglepetésemre viszonylag sokan ültek a nézőtéren, dacolva a fenyegető fellegekkel. Nem esett, a fegyelmezett, többnyire maszkos közönség a hűvös idő ellenére, jó hangosítás mellett végig élvezhette az előadást.

Kevesen tudták azonban, hogy mit is várhatnak. Bevallom, magam először hallottam a darab címéről, s utólag néztem utána a szerzőnek is.

Nos, Yasmina Reza francia, bár egyik szülője sem az – félig-meddig akár magyarnak is tekinthetjük, minthogy édesanyja budapesti születésű. Talán illene ismerni a nevét, mert hogy jó fél-fél tucatnyi színpadi mű, regény, esszé szerzője, s ha mind olyan színvonalú, mint a Művészet, nyugodtan büszkélkedhetnénk vele. Amúgy élete során – már túl van a hatvanon – egy csomó díjjal is elhalmozták.

A cím nem keltett bennem különösebb érdeklődést, az 1994-ben íródott darabot viszont nagyon jónak találom: az írónő egy képvásárlás ürügyén egészen messzire kalandozik a barátság, sőt az emberi jellemek, életfelfogások, a másikhoz viszonyulás elemzésében. A történet: a tehetős Serge nagy pénzért festményt vásárol egy állítólag nagymenő művésztől, Marc, a barátja nekitámad, hogyan dobhatott ki húszezer eurót egy sz...ért, ami közönséges fehér vászon, Yvan, a harmadik barát pedig kettejük között örlődik, egyiküket sem akarván megbántani.

Három, negyven körül járó férfi (a kor lényeges, hisz már mindnyájuknak lehet kialakult véleménye a művészetről, barátságról, életről, három különböző karakter csap össze indulatosan, a másik érzékenységét sem kímélve, nagyon jól megírt replikákkal. És mint veszekedés közben lenni szokott: előkerülnek, kinagyítva, a barátok ízlés- és jellembeli meg egyéb hibái, amelyek fölött normális körülmények között szemet huny az ember.

A néző figyelmét semmi nem vonja el a szövegtől, hisz díszletkellék alig van a fehér falú színpadon: három szék, egy amúgy üres könyvespolc (hogy le lehessen emelni róla a modernnek nevezett Seneca kötetét), meg egy elszáradt fa. Na és a többször előkerülő festmény, amelyen tulajdonosa, meg bizonytalan álláspontú, jellemű barátja ilyen-olyan (nemlétező) árnyalatokat, vonalakat, sőt színeket vél felfedezni.

A végig (egy órán át) tartó kiváló szöveget nem is akarom elképzelni gyenge előadásban.  A kézdivásárhelyiek azonban, mindhárman kiválóan „hozzák” a különböző karaktereket a csend ritka pillanataiban is feszes, szempillantásra se leülő, Barabás Árpád

rendezte előadáson.

Köszönet az Aradi Kamaraszínháznak, hogy elhozta hozzánk.