Nagykorúvá vált a Nagyváradi Kiss Stúdió Színház

– Hogyan kerül Varga Vilmos az Aradon is játszott zenés nosztalgia-darabba?

– Oda süllyedtem, hogy már énekelek is… A budapesti Kaláka együttessel, kitűnő zenészek, valamikor már készítettünk műsort, nagyon jól fogadta a közönség.

– A Nagyváradi Kiss Stúdió Színház, Románia egyetlen magyar magánszínháza idén 18 éves, tehát mondhatjuk: nagykorúvá vált. Jól érzi magát a színház?

– Állami támogatás nélkül működünk 18 esztendeje, s hogy mi van emögött, hogyan lehet fennmaradni, a szakember nem is érti. Borzasztó sok munka az ára. Madáchot (Az ember tragédiáját), Molnár Ferencet, Matei Vişniec-et vittük színpadra, de az igazán jellemző ránk a színpadi játék. A szubvenció hiánya azt jelenti, hogy egyetlen embert sem tudunk státuszba venni, azaz állandó jelleggel alkalmazni, az egész színházat ketten visszük a feleségemmel, Kiss Törék Ildikóval. Általában mi vagyunk az irodalmi titkár, az asztalos, a beszerző, a színpadkép- és kosztümtervező, a zenei szerkesztő stb. Amit egy színházban huszonöten csinálnak, azt nálunk mi ketten. Persze, meg szokták kérdezni, hogyan tudunk fennmaradni. A válasz: úgy, hogy van két színész és egy rendező – ingyen. (V. V. rendezői szakot is végzett – szerk. megj.) Ildikó tíz évig, 1980–90 között vezette a váradi Szigligeti színház társulatát, amikor Ceauşescu kötele a magyarok nyaka körül szorult, komoly tapasztalatokat szerzett, amiket most hasznosítani lehet.

– Hogyan készül egy-egy színpadi játék?

– Nagyon hosszasan. Csináltunk, például, egy Széchenyi műsort, óriási anyagot kellett elolvasni, öt-hat hónapot is igénybe vehet, amíg minden kialakul. Megírjuk, megszerkesztjük a műsort, elgondoljuk a díszleteket (minimálisakat, persze – már csak azért is, mert mindent egy mikrobusszal kell szállítani), meg minden egyebet, ennek Ildikó a nagymestere. A Wass Albert- műsorunk, az eddig 210 előadást megért Üzenet az otthoni hegyeknek 17 regényből állt össze, elképzelhető, mi munka volt vele.

– Ezért a Wass-műsorért kapták a Magyar Örökség díjat.

– Több más díjunk is van, az egyik legemlékezetesebb az Ady nevét viselő, amelyet Dénes Zsófiától, Ady Endre egykori menyasszonyától vehettünk át. 100 éves és tíz napos volt, amikor nála jártunk, és azt mondta: a kávét én főzöm nektek. Simogatta az akkor négyéves, angyali szőke Zsombi fiunk fejét, gondoltam, megörökítem – nagy bánatomra azonban csak fekete folt maradt a fotón.

– Az Ember tragédiáját sok évvel ezelőtt az aradiak is láthatták a templomban. Rendkívüli előadás, nem is hinné az ember, hogy ennyi szereplővel be lehet mutatni.

– Madách ötven szerepet írt a Tragédiába, mi nyolc színésszel adjuk elő. Ádám, Éva, Lucifer – aztán a többiek több szerepet is játszanak. És nagyon átjön a szöveg a nézők felé, az egyszerű parasztemberek is értik. Általában Erdély templomaiban mutatjuk be, a díszlet az úrasztala és a szószék közötti rész. A játszás függvénye azonban, hogy kapunk e támogatást. Pályázni szoktunk, valamit kapogatunk – legutóbb a kért összegnek az ötödét. De hát a színház pénzbe kerül – a díszlet, a ruha, az autó, az üzemanyag, a szervezés, a közreműködő színészek. Van úgy, hogy azt mondják: 50 dollárért nem megyek, csak 75-ért… Vannak előadások, amelyeket ketten csinálunk, de vannak több szereplősek, és a többieket meg kell fizetni. Azt a magyar újságok rendszeresen elfelejtik megírni, hogy az Ember tragédiáját mi vittük ki először Németországba – Münchenbe, Stuttgartba, Ulmba, Freiburgba –, voltunk vele Madách szülőhelyén, Szlovákiában. Szlovéniában, Magyarországon…

– Biztosan számon tartják, hány előadást tartottak a 18 év alatt.

– Túl vagyunk az 1700-on (az évente majdnem száz – szerk. megj.). Ez alatt annyi kilométert utaztunk, hogy nyolcszor kerülhettük volna meg a Földet. A 320 ezer kilométerben két autó kidőlt alólunk…

– Hány darabot tartanak műsoron?

– Olyan 10-12-őt, különböző műfajokban, hogy legyen választék, amikor hívnak.

Rendkívül hasznos volna, ha a tanári kar bevinné az ifjúságot olyan előadásokra, amelyekből tanulhatnak, például arra, amely összefogja a 1100 éves Kárpát-medencei létet. Erkölcsileg nagy horderejű dolog volna, hogy a fiatalok ne csak a csillogó-villogó koncertekre járjanak.  

– Hosszú, sok évtizedes színészi pálya után, számos, lemezeken is megörökített emlékezetes előadóesttel még az „ántivilágból”: hogyan látja az egykori és mai közönség színházhoz való viszonyát?   

– Akkor is jártuk Erdélyt – egy csíkszeredai, 400-450 férőhelyes művelődési házban voltak 600-an, a sorok között is ültek. Valamikor ’90-től kezdett visszafejlődni a dolog. Hát, a régi világból a közüönség megmaradhatott volna…