Nagyon szórakoztató felnőttmesék

A szerda esti kamaraszínházi előadás után azt kérdezi az éltes hölgy, majdnem széktársam – a jelek szerint tudván, hogy néha előadásokról beszámolóra vetemedek –, „na, erről mit fog írni?” Hát, fut át rajtam hirtelen, arra magam is kíváncsi vagyok.

Berecz Andrást régóta „ismerem”, azaz láttam a televízióban töredékeket műsoraiból, hallottam rádióban nyilatkozni, nagyra tartottam művészetét. Őszintén szólva azonban nem gondoltam volna, hogy élőben ilyen elemi erővel hat rám.

Szerdán este egyszerűen elbűvölt.

A közönséget, reagálásából ítélve, nemkülönben.

Ki is ez az aradi műsorában „kiköpött székelynek” látszó előadó? Ha nem lenne az, mármint székely, mondta nem akárki, hanem székelyföldi származású értelmiségi, nem ismerhetné tökéletesen az ízes beszédet, az ezer közül felismerhető hanglejtést, az előadásában lépten-nyomon tetten érhető góbé észjárást. Pedig a helyes válasz: mindezt meg- és eltanulta, noha Budapesten született, még anyja­-apja sem erdélyi (bár szívesen dicsekednénk vele), ellenben a székelyek közt, mint másutt is, ahol magyarok élnek, gyűjtött meséket és népdalokat, nagyon éles füllel. Csak feltételezés: a nálunk látott műsorát Székelyföldre tervezte, ottani témákból, nyelvből merítve – és látá, hogy jó, másuvá is elvivé.

A magát „hajszolt embertársai örömét keresgélő énekesként, mesemondóként” meghatározó, a sok egyéb elismerés mellett a Kossuth-díjat is vastagon kiérdemelt művész sok magyar nyelven beszél. Ami azonban még kevés lenne egy nagysikerű előadóművészi pályához különleges érzék, született tehetség, ragyogó humor nélkül. Berecz Andrásnak azonban mindből jutott bőven.

Ha az embert isten teremtette, akkor őt nagyon jókedvében.

Szerdán este egyedül kiállt a színpadra – előtte mikrofon, mögötte szék (ez volt a fölösleges kellék, hiszen egyszer sem ült rá), mellette egy asztalkán vizespohár, amibe egyszer belekortyolt a kb. nyolcvanperces műsora során. És csak mesélt, mesélt, olyan, olykor pajzán „történeteket”, hisz felnőttekhez szólt, amelyeket nyilván maga talált ki arról, hogyan és minek okán tanult meg a szamár beszélni a Gyilkos-tóban saját képét látván, a legénynek világraszóló zekét varró, majd azt (7 év, 7 hónap, 7 hét stb. után) sapkává, gombbá átalakító öreg szabóról, akinek több füle volt, mint foga, a szerelmi történetet elmesélő marosszéki forgatósról meg hasonlókról – arcjátékkal, kéz- és lábmozdulatokkal kísérve. És olyan szokatlan szófordulatokkal, gondolattársításokkal, hogy a közönségnek pillanatra fennakad a szeme és eláll a lélegzete, mielőtt hahotában törne ki (pl.: öregsége okán lábujja közül komló nőtt ki – meg valami citrus; a szivar eltaposásából lett a verbunk; akkora szárazság volt, hogy a halak hároméves korukban még nem tudtak úszni; a mesén semmit se javít, de felkavarint). Mindehhez időnként az előadó, csak úgy mellesleg, hozzáfűz egy-egy jelentőségteljes, filozofikus félmondatot, mondatot, ilyet, például (egy előző műsorából kimásolva): „Aki a lapátnak a nyelinél van, annak más a sora, mint aki a lapátnak a vasán. S akkor még nem beszéltem a történelemről semmit”.

Berecz András befejezésül nótapartira is meghívta nézőit egy ismert népdal dallamára. A hallhatatlan (Aradon még sosem hallott) harmadik szakasz így kezdődik: „Fekete a barnamedve szőre”. A közönség, vastaps után és előtt, boldogan ment bele a játékba.