Őrült nők ketrece

Az idei kamaraszínházi évadban a budapesti – mint már régebben, első szereplésükkor írtuk, a nagy klasszikus, Karinthy Frigyes unokája, Karinthy Márton által vezetett – Karinthy Színház másodszor vendégszerepelt Aradon. 

Első fellépésük átütő sikere után nem csoda, hogy a közönség most is megtöltötte az aradi nagyszínház termét, hasonló élményre várva-vágyva.

Az Őrült nők ketrece azonban – noha megfilmesítették, igen jó színészekkel, musicallt is írtak belőle a Broadwaynek (mint ismeretes, ez a muzicall-karrier csúcsa), megírták folytatásait is – nem a Bermuda háromszög botrány. Egy adott pillanatban, az első felvonás elején már-már úgy éreztem, hogy az Őrült nők ketrece Aradon nem lesz siker: eltelt 20 perc, és még egyetlen nyíltszíni taps se hangzott el. (Az első akkor, amikor „kiderült”, hogy Bulgária fővárosa Bukarest.) De nem a közönség és nem a (sikerért mindent megtett) színészek hibájából: magunk közt szólva a darab eleje „uncsi”, sok a – csak részben szellemes – szöveg, a cselekmény nagyon lassan bontakozik ki, hosszú az expozíció, a poénok (ha vannak is) nehezen jönnek be – szóval az 1992-ben elhunyt (1926-ban született) szerző az elején nem igazán remekel.

De mit is mesél el Jean Poiret az első felvonásban?

Azt, hogy franciaországi Saint-Tropez-ban, a világszerte ismert üdülőhelyen, ahol Louis de Funes is zsandárkodott, van egy Őrült nők ketrece nevű lokál, amelyet Georges üzemeltet. A homokos (homoszexuális, ha valaki nem értené) George-ot (Kerekes József) és párját, Albint (Cseke Péter) hozzájuk hasonlók veszik körül mindennapi életükben (a nézőnek jó darabig fogalma sincs, ki valójában a nő és a férfi, hisz minden férfi női szerelésben jelenik meg), és minden nagyon szép, minden nagyon jó (oké, ahogy az amerikai mondaná,a zene a Broadway-musicallé), amíg meg nem jelenik George rég látott fia, aki bejelenti: házasodna, és egy (állítólag prűdségéről, szigorú erkölcseiről ismert) (leendő?) parlamenti képviselő lányát venné feleségül. És ekkor indul az igazi komédia: ha megjön (és megjött, a második felvonásban) a (leendő?) képviselő úr a családjával, ismerkedni, megbotránkozna a homokostanya árulkodó berendezésén, díszein, lakóinak viselkedésén, és minden összedőlne. Gyorsan kell tehát lépni, decens, a valóságot elkendőző „férfias” környezetet, viselkedést kell kialakítani.

Innen kezdve aztán ülnek a poénok, a félreérthető helyzetek és kimosakodások humoros zuhataga hull a nézőre, s az Őrült nők ketrece végül azzá válik, aminek szerzője szánta: vérbő (ámbár súlytalan) komédiává. És kiderül, többek között: a képviselő semmivel sem jobb a Deákné vásznánál.

A nagy Karinthyval szólva („globálisan”) azt mondhatnánk a darabról: „Nincsen benne semmi, ám de/az legalább érthető”.

És szórakoztató.

Hozzá kell tennünk viszont: a Poiret-vígjátékot 1973-ban, majdnem negyven esztendeje mutatták be – mennyit változott azóta a világ! –, amikor a homoszexualitás színpadi megjelenítése (magyar nyelvterületen bizonyosan!), abszolút újdonságnak számított.

És ez azért nem semmi.

Az aradi közönség hosszú vastapssal köszönte meg a budapesti társulat produkcióját. Rég szeretném megírni: őszinte elismerés érte! Úgy negyven évvel ezelőtt az aradi magyar színházi krónikások nem egyszer kárhoztatták a közönséget, hogy vége sincs az előadásnak, s a nézők már rohannak a ruhatárba. Manapság – de jó leírni! – tapssal köszönik meg a színészek teljesítményét. Így illendő.