Madárfosszíliákkal vizsgálták a kihalások dominóhatásait

A Floridai Egyetem új vizsgálata a kihalási hullámot demonstrálja az állatvilágon keresztül, többek között azt, hogy a nagytestű emlősök 20 ezer évvel ezelőtti hanyatlása hogyan vezetett a gulyajáró madarak egyik fajának eltűnéséhez.

A vizsgálat kimutatja azt a lefelé tartó hatást, amelyet a nagytestű emlősök elvesztése más fajokra gyakorol. A kutatók szerint ez olyan múltbeli lecke, amelyre emlékezni kellene, amikor a vadállatokat és az élőhelyeiket érintő döntéseket hozunk.

David Steadman, a vizsgálat ornitológus társszerzője szerint egy szárazföldi ökoszisztéma számára nincs rosszabb a nagytestű emlősök elvesztésénél. „A cápához, tonhalhoz és egyéb, nagytestű halakhoz hasonló csúcsragadozók elvesztésének hasonló negatív hatása van az óceánokra. Láthatjuk ezt Afrikában az oroszlánok és elefántok eltűnésével, valamint Floridában a pumák hanyatlásával. Nem kérdéses, hogy ezek a fajvesztések negatív dominóhatással vannak ökoszisztémáinkra.”

A Floridai Múzeum ornitológusainak Észak-Mexikóból származó, nyolc megkövesedett énekesmadárfajt felölelő vizsgálata a Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeocology folyóiratban és online változatában jelent meg.

A kihalt Pandanaris convexa gulyajáró faj az egyik legelterjedtebb madár, amelyet a mexikói Sonorában, a Térapa fosszilis lelőhelyen megtaláltak. Ez az első alkalom, hogy egy nagytestű – a rigófélékhez tartozó – madár fosszíliáit megtalálták Mexikóban. A gulyajárót korábban csak a kaliforniai Rancho La Brea és egy reddicki lelőhelyen találták meg. A vizsgálat így kibővíti madár ismert élőhelyét, és új kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy talán Amerika egész déli részén elterjedt lehetett.

„A kihalt gulyajárónak füves területre volt szüksége, és ezekre a hatalmas emlősökre, hogy életben maradjon” – mondja Jessica Oswald, az Állami Tudományos Alapítvány kutatója a múzeumban. „Ez a két tényező kiegészíti egymást, mivel a megaemlősök tartják karban a füves területeket. Meggátolják, hogy a fák kolonizálják a területet, mivel lelegelik és letapossák a csemetéket.”

A modern gulyajáróhoz hasonlóan, ez a faj is valószínűleg a nagytestű emlősök által feltárt magvakkal és rovarokkal táplálkozott – állítja Oswald. Az emlősök között megtalálhatók a óriáslajhár, a mamut, a lovak, a tapírok, a tevék és a bölények kihalt fajai. Mintegy 20 ezer évvel ezelőtt, ezeknek a nagytestű emlősöknek nagy része kihalt, ami miatt a dögevők – mint a kondorkeselyűk és egyéb keselyűfajok, valamint a gulyajárók – is eltűntek – mondja Steadman.

A kihalások, különösen a tömeges eltűnések radikális fajveszteséget és a fajok megoszlásának módosulását vonhatják maga után. „A nagy fajok nem élhetnek vákuumban, és a kisebbek sem” – véli Steadman. „Amikor a kirakós egyik darabja eltűnik, nincsen megfelelő módja annak, hogy előre jelezzük, milyen lefelé tartó kaszkád effektus lép életbe.”

A vizsgálat azt is megerősíti, hogy a terület valamikor mocsaras, füves terület volt, talán folyó közeli szavanna vette körbe. Mindenféle nagyságú növény, hüllő és emlős maradványai, valamint madarak 31 faja – nem énekesmadarak – került elő az utóbbi 10 évben a Térapa lelőhelyen. A fajok nagy része ma füves területeken vagy mocsarakban él.

Steadman és Oswald a Floridai Múzeum több mint 24 ezer csontvázmaradványát alkalmazta, hogy azonosítsa a mexikói madárfosszíliákat. A világ ma élő madárfajainak több mint 50 százalékát az énekesmadarak teszik ki, ám a fosszilis adatok ebből a szempontból szegényesek, különösen Közép- és Dél-Amerikát illetően. Oswald szerint a vizsgálat segít létrehozni a mexikói énekesmadarak fosszilis adatbázisát.

(hirado.hu/PhysOrg)