Egy őszi nosztalgiapeca

Egy szép őszi délután váratlanul összefutottam Laci barátommal.

– Gyere velem holnap egy nosztalgiapecára, invitál barátom.

– Hát az meg milyen? Érdeklődöm.

– Majd meglátod. Tudok egy új tavat ahol hemzseg a víz a pontyoktól.

A felkelő napsugarak a parton érnek bennünket, pedig utálok korán kelni! Vakondtúrást keresek, és a földet összekeverem az etetőanyaggal, majd meggyúrom a gombócokat és kirakom a napra. Hadd szikkadjanak, talán nehezebben túrják szét a keszegek.

Eltelik vagy fél óra, míg tesztelem a vízmélységet, beállítom az úszót. Aztán előkészítem a rablóhalazót is. Majd később felcsalizom, és bedobom halszelettel vagy kishallal, ha majd fogok. A zsinórszaggató legendákat már ismerem, ezért a szokásos szerelékkel indítok: 0,16-os főzsinór, 0,14-es előkével (mindkettő nagyon jó minőségű zsinór), a horgon három szem csontival. De egyelőre nincs érdeklődés a bolognai botomnál.

– Mozog valami? – kérdezi barátom a másik állásból, ahonnan néhány fa és bokor választ el bennünket.

– Csak a horgász!- válaszolom kissé kiborulva.

Alighogy kimondom, mozdul az úszó, de maszatoláson kívül semmi. Megnézem a horgot, amelyen már csak a csontkukac bőre lóg. „Kicsontozták”, nevetek magamban.

Próbálom két szem csontival. Megismétlődik az eset. Egy csontira, majd pinkire váltok. Kisvártatva bukik az úszó. Fogok egy bodorkát, aztán további keszegeket miniméretekben. És ez ismétlődik órákon át. Felvonultatom az összes csalikészletemet a trágyagilisztától és a főtt kukoricától a pufókáig, kapás van, de hal nincs, csak halacska.

Nosztalgiapeca, sok ponttyal!? Engem már megint beetettek a nagyhalas mesével!

Unalmamban hozzáfogok egy kicsit étkezni – sültkukoricát rágcsálok –, majd teszek belőle a horogra is. Még le sem nyelem az első falat kukoricát, amikor az etetés fölött lebukik a kétgrammos úszó.

– Nem érdekelsz, vigyed csak! – morgolódok magamban, egy újabb keszegre gondolva – amikor a zsinór is megfeszül. A bot után kapok, és érzem, hogy jó húzása van a váratlan vendégnek. Egy olyan két és feles nyurgaponty.

– Ez már valami, motyogok magamban elégedetten.

Aztán egy órán belül megfogom a ponty testvérét is. Persze sültkukoricával.

Barátom sietős léptekkel érkezik.

– Mi van? – kérdezi izgatottan.

Átnyújtom neki a fél cső sült kukoricát, és megmutatom neki a zsákmányt.

– Meg ne edd! – mondom – Most erre fáj a foguk a nosztalgiapontyaidnak, folytatom vidáman, mire Laci barátom vállvonogatva, kissé fanyar arccal elballag.

Kádár Tibor