Hogyan horgásszunk paducra?

A paduc tavasszal és nyáron leginkább a surranó vizű, kavicsos, homokos medrű, nem túl mély folyószakaszokon érzi jól magát. Csapatokba verődve tartózkodik a sóderzátonyok lankásabb esésein és a kőrézsűkön. 

Ősszel a sebes és a lassúbb folyás határán, a kissé mélyebb vizekben tanyázik, míg az ősz végén és télen a folyó csendesebb, mélyebb részein tartózkodik.

Paducozni – néhány speciális körülményt (ide tartozik a feederezés) kivéve – úszós felszereléssel érdemes, mivel villámgyors kapása könnyű úszóval sokkal jobban észlelhető, mint az érzéketlenebb fenekező szerszámmal.

Április közepétől októberig szinte egész nap számíthatunk kapásra, talán a napsütéses déli órák eredményesebbek. Legjobban a paduc a megállapodott vízállásnál eszik.

A legelterjedtebb paduc-csalik a csontkukac, a kisebb trágyagiliszta, a horogra nyomott csipetnyi kenyérmorzsa.

Az eredményes paducozás nélkülözhetetlen feltétele a helyben tartó etetés. Mivel folyóvízben horgászunk, ügyelnünk kell arra, hogy etetőanyagunk az áramlás hatásának minél tovább ellenálljon. Ezen segíthetünk, ha az etetőanyaghoz agyagot keverünk, így sokkal hosszabb ideig ellenáll a sodrásnak. Folyással szembe, kissé ferdén felfelé etessünk, hogy az anyagok lehetőleg előttünk rakódjanak le. Nagyon elterjedt a paducozók körében a szendvicses etetés, amit úgy készítünk el, hogy két vastagabb szelet kenyér közé egy lapos követ teszünk és ezt az egészet összekötözzük, így dobjuk be a horgászhelyre.

A paduc horgászatához a legfinomabb felszerelés összeállítását javaslom. Legjobban bevált az 5-6 méteres teleszkópos – lehetőleg karbon – bot. Ennek spicce legyen kissé keményebb, mivel a porcos paducszájba puha bottal nem tudnánk horgunkat kellő erővel beakasztani. A könnyű bothoz illő kisméretű peremorsót használjunk, amelynek dobját jól töltsük fel lágy 0,12-0,16 mm-es, jó minőségű zsinórral. A horog legyen vékony húsú, hosszú szárú 12-14-es számú. Úszónk teherbírását a víz mélységéhez és sebességéhez szabjuk. Úszónkat minél érzékenyebben súlyozzuk ki. Szerintem a legjobb az osztott cseppólom-súlyozás, mivel ezzel a legkisebb pöccintést is észlelhetjük. Osztott nehezék esetén a horog és az első ólom közötti távolság 25-30 cm legyen, de ezt számos esetben változtatni kell, akárcsak az eresztéket. Ha a paduc kapása kényes, húzzuk az eresztéket akkorára, hogy az ólom még a meder felett lebegjen, de a horog feletti 15-20 cm-nyi rész már a fenéken vonszolódjon. Amennyiben jól kap a paduc, célszerűbb horgunkat néhány cm-rel a fenék felett lebegtetni. A módszer lényege az úszós szerelék sodrásban való vissza-visszatartása, utána engedése. Meg kell azonban jegyeznem, hogy nem mindig a visszatartásos módszer hozza meg a várt eredményt. Számos esetben a paduc jobban kapja a víz sodrával szabadon úsztatott csalit, tehát nem szabad beletörődni az egyik változat esetleges csődjébe, állandóan kísérletezni kell.

Ami a feederes paducozást illeti, ez semmivel sem különbözik az általános feederezéstől, esetleg csak annyiban, hogy az előkét hosszabbra szabjuk az átlagosnál, és be is gumizhatjuk azt, hogy a hal megakasztása biztosabb legyen. Az előke ne legyen 0,12 mm-es zsinórnál vastagabb, a horog 12-14-es számú.

Kádár Tibor