Kész (sport)pszichológia!...

Mottó: A siker és a kudarc lélektani tényezők függvénye is.

– A három labdajátékbeli világverseny hajráját követve, eszembe jutott, hogy pár nappal a másfél évtizeddel ezelőtti, az aradi magyar napilaphoz való szerződésemet követően felhívta egy vidéken szolgáló tiszteletes, aki köszönetet mondott, mert „…minden írását áthatja a lélek!...”. Az évek múlásával rájöttem: bár nem lelkész, a tiszteletbeli (sport)pszichológiai címet (tőlem) kiérdemelte, s ezért bátorkodom most egy komplex (nyitó)adogatásra. Valóban lélektani laboratóriumhoz hasonlítható a vasárnap zárult háromlabdás világverseny?

– A múlt század vége felé tényleg megkeresett telefonon egy pankotai tiszteletes, és az írásaim lélektani kisugárzását elemezte/értékelte.

Tény és való: iskolásként már megkedveltem a lélektant, s a sportvilág valóban kitűnő labor az elméleti meghatározások gyakorlati megnyilvánulásának.

– Fussunk végig a legszembetűnőbb hét végi sportlélektani gócokon. Miért ingadozó, például, a magyar férfi pólósok teljesítménye, akár egy-egy mérkőzésen belül is?

– A Kemény-legénység szakmailag átépítés alatt áll. Az a csapat viszont, amely háromnegyednyi játék után 6:8-ra áll, majd az utolsó felvonásban 6:1-es találati részaránnyal végül 12:9-re nyeri a mérkőzést komoly pszichés ingadozásban szenved. S ez a szakvezetői stáb pedagógiai hiányosságára vezethető vissza.

– A magyar vízilabdás lányok viszont ellenkező előjellel rukkoltak elő, ami a teljesítménygörbéjüket illeti. Ez minek tulajdonítható?

– Ismeretes, hogy a Faragó-korszak után a magyar női pólósok közül többen visszavonultak, illetve új tehetségek kerültek a válogatott csapatba. Ezúttal a megmaradt, illetve újonnan érkezett játékosok bizonyítási vágya szerencsésen összefonódott és rendkívül értékes bronzéremhez vezetett.

– Mivel indokolhatják a szerbek azt, hogy képtelenek voltak feltenni az i-re a pontot?

– Nos, a Szerbia–Dánia Eb-döntő alkalmával igen tanulságos lélektani paradoxon következett be. Ugyanis a vendéglátó együttes arra épített leginkább, hogy a hazai környezet, illetve a több ezer helyi szurkoló csodára lesz képes, azaz átlendíti kedvenceiket a mérkőzésbeli szakmai holtpontokon. Ez nem sikerült; a dánok ugyanakkor fittyet hányva a helyi közönség számarányára, illetve a hazai csapat erőteljes pszichés nyomására, hozták a megszokott eredményes, helyenként igen látványos produkciójukat és simán nyertek úgy, hogy mindvégig vezettek.

– Végül: miként értékelhető a Dzsokovics–Nadal maratoni összecsapás?

– Bár jómagam 12 évig teniszeztem, ám mindössze amatőr szinten, ezzel együtt megértettem és ráéreztem arra, amint egy közel hatórás összecsapás alatt, minek tulajdonítható az ok-okozati viszony egy ilyen világszintű összecsapáson. Abból indulok ki, hogy Raffael Nadal rendkívül egysíkú játékot produkált azáltal, hogy kimondottan az adogatásaira épített, illetve arra, hogy az ide-oda történő hosszasabb labdaváltások alatt majd csak hibázik az ellenfél. Ezzel szemben Novak Dzsokovics szüntelenül építő jellegű játékot mutatott be, bevetve a fehérsport minden szépségét, gyakran kockázatot is vállalva egy-egy már-már elveszettnek tűnő labda érdekében is, s így megérdemelten kerekedett felül.