Leprosztózás és szembeköpősdi

Mottó: A humánumtalanság a sportszerűséget is kigyomlálta.

– Átérzem, megértem, de nehezen veszem a lapot, ami a sportvilágból való esetleges végleges kilépésének gondolatát illeti…

– Pedig való igaz, hogy elvi döntés született! Ugyanis jómagam azt vagyok képtelen elviselni, hogy a sportvilágból alvilág lett. Ott, ahol a játékot, a sportteljesítményt a kihágások, a bűncselekmények váltják fel, nincs keresnivalóm. Ezért átadom a helyem a bűnüldöző és az igazságügyi szervek hivatásos képviselőinek, hiszen rájuk most óriási szükség van.

– Tisztában vagyok azzal, hogy karátos sportemberek társaságából a potenciális bűnözők világába lépni még elvileg is borzalmas érzés. Ugyanakkor: több kérdés is felvetődik bennem, melyek közül az egyik legfontosabb, mi lesz az (ifjabb) olvasókkal, sportbarátokkal?

– Amikor, például, a (le)parasztozás meg a szembeköpősdi felülkerekedik, nincs helye számomra a további latolgatásnak. Bár tisztában vagyok azzal is, hogy még sok olyasmit tudnék „egérbe mondani”, ami esetleg hasznos, érdekes, ritkaságszámba menő lehet, és nem csak az ifjabbak számára.

– Éppen másfél évtizede ismerjük egymást, illetve működünk együtt a sajtóba ágyazott sportvilágban, ezért megkockáztatom a bennem hosszabb ideje lappangó kérdést: csak külső tényezőknek tudható be az elkeseredettsége?

– A válasz egyértelmű: nem. Megvallom: külső és belső tényezők komplex halmazának hólabdához hasonló görgetéseként fogható fel eme kesergős állapot kialakulása. Képletesen szólva: vajmi hatalmas „olvadás” változtathatna döntésemen, aminek viszont bekövetkezése beláthatatlan.

– Tisztában vagyok azzal is, hogy egyéb dolgok is elkeseredettséget szültek. Tévednék?

– A valós összképhez még számos objektív és szubjektív klip tartozik, melyeknek taglalása igen hosszasan nyúlna el, amit még a helyszűke sem bír el.

– Emlékszem arra, hogy nem sokkal az után, hogy a szerkesztőségbe jelentkeztem alkalmazottként, elmentünk együtt egy nyomdába, letárgyalni egy sportkönyv megjelenésének minden csínját-bínját, ami a kivitelezést illeti. Tanúja voltam: a technikai, kiadási feltételek azonnal közös nevezőre jutottak, ám a szerkesztőségbe való visszaérkezéskor e témakörben lefagyott a kapcsolat, az akkori vezetőséggel. Van-e foganatja a döntésében eme példátlanul kellemetlen és érthetetlen helyzetnek?

– Igen! Ugyanis az egyetlen vaskos olvasói elégedetlenség ennek tulajdonítható. Tudniillik, azóta is, szinte nap mint nap úton-útszélen „orrom alá dörgölik” az ismerősök, barátok, olvasók, hogy amikor boldog-boldogtalan könyvet ír, illetve jelentet meg, akkor jómagam ettől lemaradtam. Persze, aki józanul közelíti meg ezt a tényt – tenisznyelven szólva – megérti, tulajdonképpen, ki kinek ütött „ászt”, ami mindig védhetetlennek bizonyult.

Adogató: Berki Fláviusz

Fogadó: Berecz Sándor