Pontyozunk!!!

Pontyozunk Laci barátommal és egy nagy pontyozó igazság jut az eszünkbe: „be kell dobni és várni kell...” Hát valahogy így csináljuk most mi is.

Már kezdem unni, és újra odabillentem az egészséges kukoricaszemet az úszós szerelékkel, Laci is így tesz, csak az ő úszója továbbmerül a kelleténél.

– Te, nem vágsz be? – kérdem, de már emeli is a botot.

A bot egy pillanatra meghajlik egy nagyon nagynak tűnő súly alatt, aztán kiegyenesedik. A horog felett szakadt el az előke.

– Hát akkor ennyit – fakad ki Laciból a keserűség.

Nekem az etetett helyen egy mozdításom sincs már néhány órája. Úgy érzem ez elég indok arra, hogy lazítsak egy kicsit, és ne nagyon figyeljek a nád szélétől úgy egy méterre pottyantott úszómra. Tévedtem. A gyönyörű kapást lekésve, rossz ütemben luftot ütök a matchbottal. Persze, hogy gubanc! Nem  nagyon bánt, mert, ahogy hozzáfogok szerelni, úgy ötven méterrel arrébb, a hínáron túl ígéretes fordulásokat és túrásokat látok, ami egyértelműen a ponty jelenlétéről árulkodik. Nosza, előveszem a távoli dobásokhoz bekészített matchbotot és egy 16 grammos waggler úszót teszek rá, aztán hadd menjen a kiszemelt helyre, majd pedig tovább szerelem a gubancos botomat.

Laci közben elkezdett vörösszárnyúakat szedegetni. A kis halak néha kiugrottak a vízből, barátom szerint azért, hogy megnézzék ki ez a két mafla, aki csak üldögélni jött ide. Laci szerint valójában csak magukat szórakoztatják azzal, hogy úszóját lepofozzák, körbeússzák, pöckölgetik. Barátom meg van győződve róla, hogy ha a kapásjelző karikát meggyújtaná és belógatná a víz fölé azon is átugrálnának.

Hamar elkészülök az új szerelékkel, így már ezt is visszadobhatom a másik mellé. Öt perc múlva, amint éppen Lacival incselkedek, szemem sarkából egy feszülő damil látványa vonja magára figyelmemet, amit aztán a botvég görbülése követ, majd mire megemelem a botot, egy erős görnyedésben minden feszesség kioldódik. Hát már megint elszakadt az a rohadt zsinór.

– Te Tibi, ezt meg kell írnod – javasolja Laci.

– Szerintem is. És már tudom is, hogy mi lehet a címe!

– Mi?

– A pontyok peches napja… – mondom, mire barátom felnevet. – Ez biztos nem lesz az ő peches napjuk, mosolygok sejtelmesen Laci felé és közben a vadul ugrándozó vörösszárnyúakat figyelem. Ez viszont az ő napjuk...

Kádár Tibor