Vállalom a piros lapot!...

Gazdasági dokumentációban való eligazodásához segítséget kérő ismerősömhöz indultam volna, amikor szíven szúrt az asztalomon heverő újságban megjelent egy keretes gyászjelentés. Te jóisten, „elment” a Főnöknő fia!...

Hirtelenjében fuldoklásra emlékeztető gombócot éreztem a torkomban, s azt, hogy a hang elapad, s a szó megszakad.

Képtelen voltam telefonon lemondani a beígért segítséget, így aztán elballagtam ismerősömhöz, gondolván, a némafilmekre emlékeztető módon majd csak közölni tudom, a Főnöknő gyászában osztozom, ezért most képtelen vagyok több tucatnyi oldalból álló iratcsomó átlapozására, tanulmányozására.

Ismerősöm olyannak tűnt, mint amilyet a Főnöknő egykoron ragyogóan megfestett a sokat mondó, nem csak gyermekeknek írott meseműfajú publicisztikai gyöngyszemeiben.

Szokták volt mondani: egy főszerkesztő ne írjon, hanem (fő)szerkesszen. Bátran kimondom, én, a Főnöknővel való összehasonlítási lépték alapján csak „tollforgató porszem”: vétek lett volna, ha Péterfi Rozália nem osztja meg velünk annak idején a szeretetéből áradó, határtalanul sajátságos kedvességébe megmártott, életerőt sugárzó gondolatait.

Eme anya, aki lényegében papíron, és a mi tiszteletünk alkotta megbecsülési képlet alapján volt csak Főnöknő, a gyakorlatban csapatkapitányi szerepet vállalt magára.

Hiszen nem az akkori korra oly jellemző diktatórikus számonkérés, hanem a játékosok/csapattársak melletti kiállás jellemezte több évtizedes lapvezetői tevékenységét.

Megvallom, sem sportolóként, sem szurkolóként nem bántottam eddig soha a játékvezetőket. Most, hogy egy téves, borzalmat gerjesztő „bírói” ítélet kapcsán egy közmegbecsülést érdemlő csapatkapitány legkedvesebb játékosát, a fiát, aki a szó szoros értelemben kiváló sportember volt, örökre leküldték az (élet)pályáról, nem hallgathatok. Az egykori cukorgyári aréna vezérszurkolóját, néhai Bence bácsit hívom segítségül: „Pfújj, bíró! Szégyelld magad! (Közben köpött egyet.) Hogy lehetsz olyan szívtelen?!...”

Kedves, Rózsi néni! (Már koromnál fogva sem szólíthatom másként az egykori aradi magyar nyelvű napilap oszlopos főszerkesztőjét!) E sorokat csapatkapitányi karszalagként ajánlom fel mindkettőjüknek: az idejekorán „elküldött” sportember örökös emlékének, s az őt világra hozó édesanyának. Lehet, hogy csak egy kis rongyocskának tűnik, de, állítom, tiszta: előzőleg könnycseppek áztatták. Ha szégyellnivaló, akkor bátran vállalom jómagam is a piros lapos örökös kiállítást.

Berecz Sándor