Ujj János

Gondolkodom és rájövök: rosszul fogalmaztam meg a címet. Nem mi, az emberiség túlnyomó többsége, a sokmilliárdnyi közember nem okul a mintegy ötezer éves írott történelmünk tapasztalataiból, hanem mindenkori vezetőink jó része.  Azok, akik demagóg szólamokat hangoztatva feláldozzák akár saját népüket személyes ambícióikért, avagy az anyagi haszonért.

Fiatalokkal beszélgetve szóba került a vallásosság, a keresztény hit kérdése is. Említem nekik, hogy a legsötétebb, még a szovjet csapatok jelenlétében kialakított kommunista diktatúrában, az 1950-es években is a templomok tele voltak fiatalokkal. A keresztény családok részéről a templomba járás, a hit gyakorlása néma ellenállásnak számított az addig nem ismert, ránk erőszakolt ateista ideológia ellen.

Nézem a magyar és a román parlament üléseiről készült felvételeket, hallgatom a tudósításokat, s minduntalan Ady Endre egyik verse jut eszembe. Amelyben kora egymással vég nélkül vitázó, az ország érdekében semmit sem cselekvő politikai vezetőit, kormánytagjait nevezte perc-emberkéknek.

Nézem az anyaországból érkező napi híreket, kommentárokat. Minket, akik 1965-től megéltük a román diktátor felemelkedését és negyedszázados regnálását, aggodalommal töltenek el a látottak-hallottak. A jelenlegi magyar miniszterelnök is ahhoz hasonlóan kezdte „uralkodását”. Sőt, még meredekebben, mint Ceaușescu tette annak idején beiktatásakor. Ő ugyanis megfejelte azt egy katonai parádéval.

Nézegetem, hallgatom, olvasom a nagyvilágból jövő, egyáltalán nem derűlátó híreket, s minduntalan Hans Fallada (1893–1947) német író híres regényének a címe villan eszembe. Mi lesz veled emberke? – kérdezte ő egy megszületett német gyermektől akkor, amikor a nemzeti szocializmus uralomra jutását követően szülőhazája társadalma a romlás, a pusztulás felé kezdett száguldani. Az ő könyvének címbeli kérdését parafrazálva mostanság mi, a higgadtabban gondolkodók is joggal tehetnénk fel a kérdést: Mi lesz veled, emberiség?

Aradi városnézés közben egy anyaországi turistacsoport egyik tagja séta közben avval magyarázta az áprilisi választások váratlan eredményét, hogy a fiatalság meg akart szabadulni a diktatúrától. Általában nem állok le vitatkozni egyetlen csoport tagjával sem, ezért nem kérdeztem vissza: Tudja-e, hogy mi a valódi diktatúra? Ugyanis középkorú lévén, legfeljebb óvodás, maximum kisiskolásként élte meg a magyar, immár puhábbá szelídült kádári kommunista rendszer utolsó éveit.

Nógrádi György szakelemzőnek a nemzetközi helyzetre vonatkozó egyik kommentárjában hangzott el a címben szereplő mondat. (Igaz, ő használta a pofátlanul jelzőt is, de én attól eltekintek!) Az orosz–ukrán háború eseményeit taglalva említette meg az egymástól homlokegyenest eltérő kijevi és moszkvai helyzetjelentéseket a frontról. Úgy is fogalmazott, hogy azok köszönőviszonyban sincsenek egymással. Mindkét fél saját valós vagy elképzelt harci sikereiről számolt be.

Egy budapesti, akkoriban igen népszerű tévés műsorvezető hölgy majdnem fél évszázada egy műsorban elárulta, hogy visszatérő álma interjút készíteni Lenin elvtárssal, feltenne neki néhány kérdést. Hogy azt komolyan, bigott kommunista meggyőződésből gondolta-e, vagy csak karrierje „egyengetése” céljából tette, a mai napig sem tudom eldönteni. Lehet, még van, aki emlékszik arra a történetre. Különben, akit érdekel, annak a hölgy nevét is elárulom, de a médiában nem teszem közzé.

Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója című regényét olvassa fel részletekben minden ebéd után kedves feleségem. A sorokból a hányatott sorsú, a második világháború alatt, alkotóereje teljében elpusztított író sorsa bontakozik ki.

Őszintén bevallom: az utóbbi hetekben mindössze egyszer ültem le a számítógép elé jegyzetbe fogalmazni gondolataimat. Akkor sem az április 12-i szavazásról tettem. Mert arról pozitívumot aligha lehet találni, negatív érzelmeket meg minek gerjeszteni az amúgy is lelombozódottak, a nemzetben gondolkodók tudatában. Hallottam kommentárokat is, amelyek olyan sötét képet rajzoltak elénk, mintha a Muhi pusztai vagy a mohácsi vesztes csata után lennénk. Vagy ismét átéltük volna a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának szomorú valóságát.

Hazánkban még ma is sok személyt kísért a múlt. Nemrég egyik jeles aradi szobrász azért nem lehetett Arad díszpolgára, mert valamikor együttműködött a politikai rendőrséggel. Akkor mondta egy barátom, hogy manapság annak kreálnak szekusbesugó múltat, akinek akarnak, így terelik el a figyelmet a hivatásos politikai tisztekről. Akik annak idején csak a Jóisten tudná megmondani, hány ártatlan polgárt kényszerítettek arra, hogy aláírja a belüggyel való együttműködési nyilatkozatot.

Aki figyelemmel kíséri a kontinens politikai trendjének alakulását, bizonyára igazat ad azon megállapításomnak, hogy tombol Európában a ruszofóbia. Az oroszgyűlölet. A kontinens történetének ismeretében, bizonyos népeinél még meg is tudom érteni azt a zsigerből fakadó, generációkon keresztül táplált érzést. Lengyelország újkori története azt teljes mértékben igazolja.

Szaporodnak az olvasmányélményeim az egykori szovjet gulágokról, illetve Kelet- és Közép-Európában a szovjet mintára megszervezett kommunista munkatáborokról.  Borisz Paszternák (Doktor Zsivágó), Alexander Szolzsenyicin (Gulág) és Csikós György (Sztrájk a pokolban) az orosz bolsevik, Faludi György (Pokolbeli víg napjaim) a magyar (recski) munkatáborban személyesen megtapasztalt borzalmas embertelenségeket foglalta irodalmi alkotásba. Csak a legismertebbeket említettem.

Mikor februárban először hallottam a nagyváradi premontrei templommal kapcsolatos történésekről, azt hittem, csak a helyi önkormányzat önkényeskedéséről lehet szó. 2026-ban egy európai jogállamban elkobozni egy szerzetesrend jogos tulajdonát képező épületegyüttest, amelybe beletartozik egy 18. században épült, felszentelt és ma is működő templom is? Ráadásul úgy, hogy abból erőszakkal ki akarják lakoltatni a rend helyi vezetőjét, Fejes Rudolf Anzelm atyát. Úgy véltem, az illetékes hatóságok majd közbelépnek, rendet tesznek, leintik a városvezetést. Óriásit tévedtem!

Négy-öt évtizeddel ezelőtt mi, a vasfüggöny keleti oldalán rekedtek, a Szabad Európa vagy Amerika Hangja rádióállomást hallgatva ábrándoztunk a nyugati demokráciáról. Nekünk a ganajtúró bogár közegéből (a biológiát kevésbé ismerőknek: trágya) kitekintve minden nyugati határon túli terület a földi mennyországnak tűnt. A többség számára mindenekelőtt a mienknél összehasonlíthatatlanul magasabb életnívó miatt. A mifelénk igencsak akadozó ellátással (lásd jegyrendszer) szemben az ottani árubőség kifogyhatatlannak tűnt.