Ujj János

Nem szeretnék választási kampányszöveget írni, de úgy érzem, kötelességem megszólalni.

Mostanság nem sok látnivaló műsor akad a televízióban: érdektelen nyugati sorozatok tömkelege, szócséplő vitaműsorok, többször feldolgozott történelmi események sokadszorra ismételt felidézése, unalmas portréfilmek.

Az íróasztalom egyik fiókjában keresek valamit. Mint ilyenkor megtörténik, minden a kezembe akad.

A magyar belpolitikai helyzetet elemezgetjük egyik barátommal. Bár nem mindenben értünk egyet, abban megegyezünk: látványosan eltunyult az ország, megtört a három-négy évvel korábbi nemzeti lendület.

Most fejeződött be az iskolaigazgatók versenyvizsgája. Ne kérdezzék, hányan jelentkeztek és hány állás maradt üresen, nemsokára közli a média. Úgy tudom, az Arad megyei magyar tannyelvű iskolák vezetői közül egyetlen készítette el iratait, s jelentkezett.

Nem irigyeltem az elmúlt héten (sem) az aradi Szabadság (Avram Iancu) tér környékén lakókat.

M. Sándor barátom hívott fel vasárnap délután „frissiben”, hogy láttam-e az UTA alig befejezett mérkőzését.

Nem vagyok egyedül az ismeretségi körömben, aki büszke volt a pankotai II. ligás focicsapatunkra.

Bevallom: az év tizenkét hónapjából novembert kedvelem a legkevésbé. Nem szeretem az egyre zsugorodó napokat, a korai sötétedést, a hidegülő éjszakákat, a csípős reggeleket, a csontig hatoló hideg esőket.

Alig két napja a német belügyminiszter hatalmas „fogásnak”, rendőri sikernek minősítette annak a szír férfinak a letartóztatását, aki állítólag késes merényletre készült.

Bármilyen fiatalosnak tűnik, Borbély Zsolt Attila politológus immár több mint két és fél évtizedes közírói múltra tekinthet vissza.

Mindenki észlelheti, hogy pusztítjuk környezetünket, egyre gyorsabb ütemben.
Az állatvédők sűrű könnyekkel még csak a minap (néhány évtizede) siratták el a dodót, vagy a tasmániai tigrist.

Nem gondoltam arra, hogy a Hol vagytok, ti régi játszótársak? címmel megjelent írásom ilyen gyors reagálást vált ki.

Anyanyelvű irodalmat oktatók évtizedek óta panaszkodnak: a diákok nem olvasnak, csak a legritkább esetben fordul elő, hogy az osztályban egy-két személy által már olvasott művet tárgyalhatnak meg.

Nem hiszem, hogy vitába lehetne szállni a megállapítással, miszerint a terror korszakát éljük.