Hosszú évtizedek folyamán három országban volt alkalmam március 15-ét ünnepelni. Gyermekkoromban a revíziós és nem kicsit „irredenta” Magyarország fővárosában még rövidnadrágban szaladtam a szép tavaszi napon az iskolába, ahol nagyobbacska koromban, már a Nemzeti dalt is elszavalhattam. A negyvenes évek elején apám nyakán lovagolva néztem a tömeget a tüntetéseken, ahol a „vesszen Trianon” és „Nem-nem soha” harsogott, az egészből csak jóval később kezdtem érteni valamit. A „felszabadulást” már a „román Aradon” éltem meg, a következő években a magyar nemzeti ünnep a háttérbe szorult, és az idő előre haladtával, pl. 56 után, már jobb volt nem is említeni.