Álláspont

Meglehetősen hosszú időket töltök lakásom konyhájának asztala mellett, mondhatni a semmibe meredve; mi az ördögöt bámulnék a tömbházunkkal egybeépített másik tömbház hátsó, szürke falán, a jó százméternyire lévő házsor ugyancsak szürke épületein?

Ma, január 7-én megnyílt az USA-beli Las Vegasban a tech-évet bevezető CES-kiállítás, amely január 10-én, pénteken már be is zár. Hogy miért ilyen hirtelen, nem tudom, csak feltételezem, hogy megvan rá a logikus magyarázat.

Mozgalmasan, sőt, túlságosan mozgalmasan kezdődik az új év. Törökország katonai beavatkozást tervez az évek óta káoszban lévő Líbiába, amit a török parlament meg is szavazott.

Kedves fiatal rokonom, „ifjú barátom” ritkán látogathat. Pedig szívesen jön.
Leül mellém.

Minap egy könyvbemutatón szóba került, hogy a mostani kiadványnak lesz-e folytatása.

Hollandia bejelentette, hogy januártól megszűnik „csak Hollandia” lenni, és 2020-tól kiveszi a használatból a mostani (Holland, magyarul Hollandia) elnevezést.

Ha a mindenáron szenzációt kereső némelyik hazai hírtelevízió stílusában fogalmaznék, így kezdeném: döbbenetes élményben volt részem.

A karácsony előtt felavatott Holgya–Marosillye szakasszal együtt Románia autópálya-hálózata 850 kilométer. Ebből mintegy 750 a rendszerváltás után épült, mindenekelőtt az utóbbi 10 évben, a kb. 100 kilométernyi Bukarest–Piteşti pedig még az 1989-es rendszerváltás előtt.

Holnap belépünk a 2020-as esztendőbe, legalábbis Európában, meg a világ nagy részében.
XII. Gergely pápa idején vezették be a naptár addigi hiányosságait korrigáló új naptárt, amely nem azonnal ugyan, de lassacskán világszerte tért hódított. Manapság, az új esztendő küszöbén (az időzónák több órára rugó eltérését figyelembe véve, persze) szinte mindenütt bekövetkezik 2020.
Majdnem, mert nem egészen.

Aranybetűkkel került be Európa történelmébe 1989. A korszakos változások éve volt, akárcsak 1848. Jóllehet utóbbiban majdnem az egész kontinensen végig söpört a szabadság szele, miközben 30 évvel ezelőtt csupán Kelet-Európán.

Fejbe verték szombaton Gelu Voican Voiculescut a bukaresti forradalom harmincadik évfordulóján rendezett megemlékezésen. Egy idős férfi mankójával verte fejbe a rendszerváltás szürke eminenciáját, miközben a tömeg füttykoncerttel, illetve „gyilkos” és „hóhér” szavakat kiabált.

Emlékszem, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, a többször is meghirdetett hazai nagy ateista kampányok időszakában, egy Arad megyei propagandatitkár fejtágító kiképzésen középkori alkimistákhoz hasonlította a papokat, igehirdetőket.

Az évek elrohantak, és visszaemlékezve a sok-sok karácsonyra, óriási különbségeket látok, de ilyen az élet, sok boldogság, sok szomorúság, kinek- kinek szerencséje szerint.

Harminc évvel ezelőtt, karácsony és újév között, az ország lakossága estéit a TV előtt töltötte, várták az ország első két vezetőjének peréről és kivégzéséről készült filmet, amely bemutatását előre „beharangozták”. De hogyan jutottak Románia teljhatalmú urai, Nicolae és Elena Ceaușescu, idáig? Ezt próbálom a következőkben elmesélni.

A cikk szerzője, Hosszu Zoltán ügyvéd volt RMDSZ-es (aradi) szenátor az 1990-es évek első felében tagja volt annak a szenátusi bizottságnak, amely 1991–95 között (két összetételben) kivizsgálta az 1989-es forradalom idején történteket.

Az Európától elszigetelődött, koldusszegény Románia lakosai aligha gondolták volna 1989 decemberében, hogy harminc év alatt mennyire javul az ország helyzete. Jóllehet a diktatúra alóli felszabadulás pillanataiban – és az azt követő időkben – magasak voltak az elvárások.