Jámbor Gyula

Tetszenek tudni, természetesen – a nyomtatásban megjelenő sajtónál számos gyorsabb hírközlő eszköz van manapság –, hogy szerdán megbukott a román kormány.

Nem vagyok eléggé tájékozott annak eldöntésére, hogy Románia 2020. februárjának 4. napján valóban ismét belépett-e a Guinness World Records-ba. Csak feltételezem (zárójelben: biztos vagyok benne), hogy igen.

Ha a Nyájas Olvasó azt hiszi, hogy e cikk szerzője netán témahiányban szenvedne, nincs igaza. 2020. február 4. napja ugyanis számtalan (de legalább számos) említésre és kommentálásra érdemes témát szolgáltatna.

„Európa-szinten nevetségessé váltunk”, nyilatkozta a Nemzeti Liberális Párt egyik alelnöke, az újságíróból politikussá avanzsált európai parlamenti képviselő a minap, erősen kitámadva a másik Orbánt, Viktort, a magyarországi miniszterelnököt, akit a Hargita megyében kirobbant „migránsellenes lázadás” fő értelmi szerzőjének és felelősének minősít.

Ha a „medvenap” február elsejére esett volna, a mackó gondolkodás nélkül visszaballag barlangjába a szép, napsütéses és meleg idő láttán, hogy szundítson még egyet tavaszig. Bár jogos kérdésnek tűnik: honnan annyi barlang, például Romániában, hogy a módfelett elszaporodott állománynak külön lakosztályt biztosítson?

Az idei év januárjának legvégén – egy pénteki, kelet-európai időszámítás szerint már szombati napon, amikor a londoni Big Ben harangjátéka elütötte – felvételről, mert még jövő évig teljes felújítás alatt áll – a 23 órát (közép-európai időszámítás szerint az éjfélt), Nagy-Britannia, az Egyesült Királyság kilépett az Európai Unióból.

Tegnap, meg tegnapelőtt este az Aradi Kamaraszínházban a Jávor „Pali” utolsó mulatása c. zenés darabot játszották, hatalmas sikerrel. A Budapesti Szerb Színház (hányan tudtak mifelénk egyáltalán létezéséről?) pár éve, de legalább 2016 óta sokfelé bemutatta a darabot.

Csütörtökön megjelent cikkem elé (Koronavírus: még egyszer) egy híres Ady-idézetet biggyesztettem (Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor) abban a meggyőződésben, hogy a lerágottcsont-témával többé nem foglalkozom. Mert zsenáns, hogy az újságíró egy témáról sok bőrt lehúzzon, mintha nem volna egyéb témája.

„Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor”
(Ady: Elbocsátó, szép üzenet)

„Minden mindennel összefügg”, hallottam, olvastam egykoron tanulmányaim, olvasmányaim során.
Eleinte nem fogadtam el – a gondolkodó embernek személyesen meg kell győződnie a befogadott olvasmányok másoktól hallott igazságáról –, utóbb inkább a bevezetőben elhangzott mondatban hallott igazság felé hajlottam.

Január 22-én a Magyar Kultúra Napjáról emlékeztek meg világszerte a magukat magyarnak érzők. Aradon, például, azzal, hogy a megyei múzeum II. emeleti, pár éve (hosszú kihagyás után újraéledt) 1848-as ereklyemúzeumnak berendezett termei mellett a folyosón, ügyesen, amolyan előadótermet rögtönöztek, ahol a múzeum és a Kölcsey Egyesület közös rendezvényén egy mostanáig ismeretlen „műfajt” avattak fel: rövid előadásokon az Arad (magyar) múltjához kötődő eseményeket mutattak be.

„jaj, jaj, jaj a föld lakóinak”
(Biblia, Újszövetség, Jelenések könyve, 8, 13.)

Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holocaust (holokauszt) nemzetközi emléknapjává nyilvánította.

Legalább a szemünket, mert úgysem juthatunk el, a napokban semmiképpen, a gyönyörű és méregdrága svájci üdülőbe. Ott egyrészt réges rég minden helyet lefoglaltak a közel háromezer vendégnek, másrészt a hatalmas biztonsági apparátus több kilométeres körzetből is kizavarná a nemkívánatos látogatót.

„Nekünk ilyen autó kell”, olvastam valamikor az 1970-es évek legvégén a magyarországi sajtóban megjelent cikkben a Ladáról – nagyon pontosan emlékszem a szövegre.