Jámbor Gyula

Tegyük fel, kedves olvasó, hogy ön ellátogat egy hazai vagy külföldi nagy-vagy kisvárosba, ahol eddig nem járt. Mi az, ami megragadja, mi az, ami azonnal szembetűnik?

Olvasom, hallom a rádióban az utóbbi napokban, hogy romániai és magyarországi középiskolások nagy sikereket értek el nemzetközi tantárgyversenyeken, több arany-, ezüst- és bronzérmet szereztek.

Azok közé tartozom, akik soha nem is gondolták, hogy a minisztereknek könnyű életük volna.

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt!”
(Kölcsey Ferenc, a magyar himnusz költője).

Vagyunk bizonyára még néhány tíz- vagy százmillióan azok közül, akik 1969 júliusának vége felé szemtanúi voltunk (persze a televízió képernyői előtt) annak, hogy az Ember a történelem során először lépett a Föld egyetlen bolygójának, a Holdnak a felszínére.

Ambíciózus a címbeli kérdés, s mindjárt az elején leszögezem, hogy a választ magam sem ismerem.
Vagy ha ismerni vélem is, bizonyítékok híján nincs bátorságom leírni.
Ha minden újságíró így gondolkodna, töprengek kicsit (némi nagyképűséggel?) az utóbbi mondat kapcsán, az olvasó bizonyára sokkal biztosabb lehetne a sajtó szolgáltatta információkban, jobban szolgálná eligazítását, bár elismerem: maga a média unalmasabb lenne.

A jó szakembert manapság viszik, mint a cukrot. Bár szerencsére a mondás fölött eljárt az idő, mert hát cukrot bőven találni manapság – amikor az országban ilyet jószerivel már alig termelnek – igazán nem kunszt.
Jó szakembert találni annál inkább.

Levegő, víz és élelem nélkül, ugye, nem élhet meg az ember.
No de kultúra nélkül? Talán, egy ideig bizonyosan, bár ne firtassuk, milyen lehet egy olyan élet.

Lezajlott az egyesek szerint a hazai belpolitikában „az év eseménye”, azaz a post-Dragnea utáni Szociáldemokrata Párt (PSD) tisztújító kongresszusa.

Apám szabó lévén, még gyermekkoromból ragadt rám a „hozott anyagból” kifejezés: azt jelentette, hogy a kliens maga szerezte be a nadrágjához, öltönyéhez, akármilyéhez szükséges matériát.

Figyelmeztetem a kedves olvasót: az alábbiakban, talán, kicsit csalni fogok.
Romániáról beszélek, amely ugyan viszonylag kicsiny ország mind területét, mind lakosságát tekintve, de nagyobb, mindkét tekintetben, mint a világ országainak legalább fele.

Az utóbbi néhány hétben az aradi színházkedvelő magyar közönséget kétségtelenül „elkényeztették”, hisz a helyi Kamaraszínház előadásain túl három „külföldi” darabot is láthattak: a Mária főhadnagyot, a Feketeszárú cseresznyét és legutóbb, kedden este Tamási Áron Ősvigasztalását a Békéscsabai Jókai Színház előadásában.

Az emberiség történelmét többek között (számos más megközelítés is adódik) a hatalomért folyó harcok történetével is meg lehetne írni.

A népmesékben – meg a mai akciófilmek többségében is – minden jól végződik: a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz megérdemelt büntetését, s az olvasó, néző elégedett lehet.

Kedden délután az aradi Jelen Ház bárjában mutatták be Regéczy Szabina-Perle aradi költő, műfordító a Hiányzó magánya c., jelenkori aradi költők verseinek román fordítását tartalmazó kötetét.